A kapcsolatokról

NEALE DONALD WALSCH A kapcsolatokról ÉLETV EZETÉSI TANÁCSOK a Beszélgetések Istennel SZERZŐJÉTŐL

(utoljára módosít va: 2003.08.17, 11:41) (forrás: Édesvíz Kiadó, 2000; Jefferson Alexander's scan; Sliders Sci-Fi Olvasóterem, olvasoterem.uw.hu) (DOC/RTF verzió: MS Word 2000; betűtípus: Palatino Linotype)

Édesvíz Kiadó, 2000 Fordította: Ambrose Montanus

AJÁNLÁS

Ezúttal is Nancynek, akiben tökéletesen testet ölt a Csodálatos Kapcsolat

Ha ismernétek, nem kellene több könyvet elolvasnotok, több kazettát leforgatnotok, több prédikációt meghallgatnotok, újabb kérdéseket feltennetek. Elegendő lenne, ha csak néznétek.

- -

1

- -

2

BEVEZETÉS

A kapcsolatok életünk legjelentősebb tapasztalatai és legmeghatározóbb élményei. Semmik sem lennénk nélkülük. Semmik - és ezt szó szerint kell érteni. Hiszen mások hiányában nem beszélhetünk mi-ről. Ha nem lennél te, hogyan is határozhatnám meg az ént? Szerencsére nincs ember kapcsolat nélkül. Voltaképpen folyamatosan kapcsolatban állunk mindennel és mindenkivel. Kapcsolatban vagyunk önmagunkkal, a családunkkal, a környezetünkkel, a munkánkkal, egymással. Mindazt, amit önmagunkról tudunk és megtapasztalunk, pontosan a kapcsolataink révén létrejött közegben tudjuk és tapasztaljuk meg. Összefüggés és viszonyítás nélkül nincs mód önmagunk megismerésére. Ha nincs mi, akkor szertefoszlik az én csak a semmi marad. A semmi. Minden kapcsolat szent tehát a maga nemében. Valamennyi kapcsolat. Ahogy a lelkünk legmélyén tisztában is vagyunk ezzel. Ezért áhítozunk oly buzgón a kapcsolatokra - tartalmas, értelmes, személyiségünket kibontakoztató társakra. És kétségkívül éppen e mérhetetlen jelentőség miatt küzdünk annyi nehézséggel a kapcsolatainkban. Hiszen ha tudjuk, milyen életbevágóak, egyszerre minden minden okunk megvan rá, hogy aggódjunk miattuk. Amúgy magabiztos, értelmes emberek elbizonytalanodnak, magukba zuhannak és kétségbeesetten segítségért kiáltanak. Semmi nem okoz több nehézséget fajunknak, semmi nem okoz több fájdalmat, semmiből nem következik több szenvedés és semmi nem torkollik több és nagyobb tragédiába, mint éppen az, aminek a legnagyobb öröm forrásának kellene lennie: a kapcsolataink. Sem egyénileg, sem közösen, sem társadalmilag, sem politikailag, sem helyileg, sem nemzetközileg nem leljük meg a módját, hogyan élhetnénk harmóniában egymással. Roppant keservesen boldogulunk ezen a téren. Ugyanígy kétségek között vergődünk abban a tekintetben is, hogyan szerethetnénk egymást igazán. Mi ez az egész? Mi folyik itt? Azt hiszem, tudom. Nem mintha lángelme lennék, szó sincs róla, meglehetősen jól tudok viszont figyelni, és már nagyon régóta teszek fel kérdéseket erről a dologról. Néhány évvel ezelőtt aztán elkezdtem válaszokat kapni meggyőződésem, hogy egyenesen Istentől. Olyan mély benyomást gyakoroltak rám, hogy elhatároztam, folyamatosan lejegyzem mindazt, ami a tudomásomra jut. Ezekből a feljegyzésekből születtek a Beszélgetések Istennel sorozat könyvei, amelyek - -

3

bátran állíthatom - világszerte nagy sikert arattak. Nem szükséges, hogy osszátok a válaszok forrására vonatkozó hitemet, anélkül is hasznotokra fordíthatjátok. Mindössze annyit kérek, maradjatok nyitottak a lehetőségre, hogy lehet valami, amit az emberek többsége nem ért meg a kapcsolatokról, valami olyasmi, aminek a megértése mindent megváltoztatna. Ez a nyitottság jellemezte azt a vagy negyven embert, akivel 1999 januárjában összegyűltünk egy San Francisco melletti házban, hogy közösen a mélyére hatoljunk, mit mond erről a kérdésről a Beszélgetések Istennel című könyv. Igyekeztem megosztani a csoporttal mindazt, amit az Istennel folytatott párbeszéd során magam megértettem a kapcsolatokról, és sorra feleltem a felvetődő kérdésekre. Örömmel jelenthetem, hogy annak a délutánnak a csodálatos együttrezgését videoszalag és magnókazetta is megörökítette; s azok szerkesztett változatai azóta nyilvánosságra kerültek. Ez a könyv a jelzett esemény beszámolója, és - véleményem szerint - sokkal szabadabb, sokkal ihletettebb és ihletőbb, mint általában a nyomtatott közlésre szánt írások. Azonkívül, mivel a könyv alakot nem korlátozza annyi időbeli és gyártási kötöttség, sikerült olyan részleteket is belefoglalni, amelyek nem találhatók meg sem a videó-, sem a hanganyagban, ez utóbbiakat ugyanis gyártási okokból kénytelenek voltunk lerövidíteni. Lényegében mit mond nekünk Isten a Beszélgetésekben? Azt, hogy a döntő többségünk téves okokból lép be a kapcsolataiba. Azaz olyan okokból, amelyeknek semmi közük életünk átfogó céljához. Ha a kapcsolat kialakítása és fenntartása olyan késztetés következménye, amelyik egybecseng lelkünk indítékával a létezésre, nem csak megértjük, hogy szentek a kapcsolataink, hanem azonmód örömteliek és gyümölcsözőek is lesznek. Örömteli kapcsolatok. Túlságosan régóta és túlságosan sokak számára tűnik összeférhetetlennek ez a szópárosítás. Mintha ellentmondásban álló, egymást kölcsönösen kizáró kifejezések lennének. Olyasféleképp, mint a katonai intelligencia vagy a hatékony kormányzat. Ám igenis lehetséges örömteli kapcsolatokat ápolni, és a Beszélgetések Istennel rendkívüli sugallatai elárulják, hogyan. Következik tehát néhány meglátás, úgy, ahogyan hozzám érkezett és ahogyan felfogtam. Megosztom veletek alázatosan, fogadjátok és használjátok belőle azt, amit érdemesnek találtok, azzal a reménnyel, hogy ha csak egyetlen megjegyzés is új ablakot nyit vagy szélesebbre tár egy ajtót a nagyobb boldogságra, akkor már jó szolgálatot tettem.

- -

4

Neale Donald Walsch Ashland, Oregon, 1999. július

- -

5

KAPCSOLATOK

Köszöntök mindenkit. Legyetek üdvözölve! Örülök, hogy eljöttetek. Ezúttal az emberi kapcsolatokról fogunk beszélgetni, arról a tárgyról, amivel kapcsolatban annyian és oly sok nehézséggel küzdenek. Nem úgy értem, persze, hogy az itt jelenlévők, de ismerjük el, általában bizony életünk legfogasabb kérdései közé tartozik. És ha olvastatok már írást a tollamból, akkor talán tudjátok, hogy e tekintetben magam is súlyos nehézségekkel birkóztam, ami a kapcsolatok működtetését és fenntartását illeti, leginkább pedig azt, hogy valami értelmet adjanak az életemnek. Be kell vallanom, a legutóbbi időkig nem értettem igazán, mi teszi működőképessé a kapcsolatokat és milyen célt szolgálnak az életemben. Az esetemben tehát tökéletesen igaznak bizonyult minden ilyen kérdés döntő oka, az, hogy teljes egés zében elhibázott alapokra építettem a kapcsolataimat. Mire gondolok? Mi jelentette azt a közös vonást ezekben a kapcsolatokban, ami felelőssé tehető a kudarcért? Elárulom: úgy léptem be minden kapcsolatomba, hogy fél szemmel mindig azt lestem, mit nyerhetek belőlük. Sőt még csak arról sem vagyok meggyőződve, hogy ezt hajlandó lettem volna beismerni magamnak. Valószínűleg nem is tudtam volna így megfogalmazni, mivel egyáltalán nem kívántam szembenézni magammal. Nem jelentettem volna ki őszintén: "Na nézzük csak, mit sikerül ebből kihoznom?" Dehogy fogalmaztam volna meg így. Valószínűleg még fogalmi szinten sem merült fel bennem. Mi történt mégis? Amint felhagytam vele, hogy kihozzam a kapcsolatból a magam számára azt, amit ki nem mondott és meg nem fogalmazott elképzelésem szerint ki akartam hozni belőle, már fel is akartam rúgni az adott kapcsolatot. Ezt a mintát követtem felnőtt életem legnagyobb részében. Odahagytam a kapcsolatokat, amelyektől nem kaptam meg, amit elvártam. Azután újabb kapcsolatokba léptem, miután kiléptem más kapcsolatokból. Nagyon gyorsan, nagyon sűrű egymásutánban. Mondhatni, afféle sorozat-monogám voltam. Mindig csak egy kapcsolat; egy kapcsolat egy másik után, egy másik után, egy másik után, a megfelelő és a tökéletes, az énemet kiteljesítő társ kétségbeesett kutatása közben. Aki végre meglátná, ki vagyok valójában, és elröpítene a mennyországba! Szó mi szó, tisztességes üzletre törekedtem. Szó sincs arról, hogy eleve mások számára vonzó, illetve vonzónak vélt módon kívántam volna megmutatkozni. Épp ellenkezőleg, ismertem és elismertem a szabályokat, elfogadtam, hogy valamit csak valamiért kaphatok. Csupán néhány kudarcba fulladt kapcsolat után kezdtem tudni, vagy legalábbis kezdtem úgy vélni, hogy tudom, mit keres a kapcsolatokban a másik, - -

6

a változó, a cserélődő, a mégis örök másik. Így aztán szorgalmasan iparkodtam azt nyújtani számukra, igyekeztem mintegy piacképessé tenni magam. Néhány elrontott kapcsolat után megtanultam például a háttérbe szorítani személyiségem bizonyos részeit, amelyekről felfedeztem, hogy mások számára nem vonzó. Hadd éljek egy példával, egy meglehetősen butácska példával, ami éppen az együgyűségével világít rá, micsoda apróságokon múlhatnak a dolgok. Együtt éltem egy hölggyel, és azt hittem, életem nagy szerelme van beteljesülőben. Ami azt illeti, olyankor, amikor vele voltam, tényleg ő jelentette életem nagy szerelmét. Valahogy úgy, ahogyan a régi dalocska tartja: "Ha nem vagyok annak a közelében, akit szeretek, azt szeretem, akinek a közelében vagyok". Persze a jelenlévők közül valószínűleg soha senki nem vetemedett ilyesfajta játékra. Nos tehát, ápolgattam ezt a bizonyos kapcsolatot az elragadó hölggyel. Természetesen fülig szerelmes voltam, legalábbis a meggyőződésem szerint. Egy este színházba mentünk. Az egyik korai kiruccanásunkat tettük az egymásba merülésünkből a társadalmi élet világába - hiszen értitek. Nos tehát, ott vagyok, nézem a darabot. Vígjátékot játszottak, jót és jól - és elkezdtem nevetni. Mindehhez tudnotok kell, hogy rendkívül öblös és harsány a nevetésem. Ha egyszer rázendítek, az egész terem tudja, hogy én nevetek, ellentétben a többségetekkel, akiknek eleve mértéktartó a nevetése, nem afféle harsogó hahota, mint amilyen történetesen az enyém. Amikor nevetek, akkor a teljes szívemből és tüdőmből tör fel a kacagásom. Ez hozzám tartozik. Nem ilyenre alakítottam; egyszerűen ilyen. Szóval, ott ülök a helyemen, és teli torokból harsogok. A színészek persze imádják a nevetésem, mert az másokat is menthetetlenül nevetésre ingerel, felpezsdül a nézőtér, a színészek pedig valósággal megmámorosodnak, hogy mennyire fogékony a közönség a játékukra. Ezért aztán mindig örömmel üdvözölnek olyan helyeken, ahol előadók lépnek fel. A hölgy azonban, akivel voltam, és akibe olyan kétségbeesetten beleszerettem (szándékosan használom ezt a kifejezést; kétségbe voltam esve a szerelmünk miatt), annál jobban összezsugorodott, minél jobban nevettem. Még ma is magam előtt látom, mint ül mellettem, és láthatóan minden erejével szeretne láthatatlanná válni. A szünetben meg így szólt hozzám: - Mondd, muszáj neked így nevetned? Nekem pedig először csak az jutott eszembe: "Hogy így?". Hiszen nem voltam a tudatában annak, mit művelek; annak pedig végképp nem, hogy a nevetésem zavarba hozza álmaim asszonyát. Nyilvánvalóan úgy érezte, hogy a figyelem - -

7

középpontjába került, csak azért, mert a vele lévő fickó így nevet. És emlékszem a mélységes vágyamra, hogy megtegyek bármit, amivel magam mellett marasztalhatom, amivel, hogy úgy mondjam, megtarthatom őt az életem épületében. Mellesleg meg kell mondanom, hogy életem legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy bent tartsalak titeket. Mindnyájatokat. És mindent meg is fogok tenni érte. Nos... mondjuk, majdnem mindent. Csak maradjatok idebenn. Maradjatok! Ne menjetek el. Mit tegyek, hogy itt tartsalak titeket? Az énem melyik részét hajítsam félre? Teljesen mindegy, félre fogom dobni. Mondjátok meg! Semmi más nem számít, csak hogy maradjatok az életem épületében. El sem tudom mondani nektek, hány ilyen táncot jártam el, és még csak nem is a saját zenémre. Ti húzzátok a talpalávalót, én meg csak táncolok és táncolok. Ahogy ugyanezt tettem azon az estén is, a színházban. Szóval, következik a második felvonás, én meg ott ülök a közönség soraiban. Akkor jön egy sor szellemes poén, márpedig ez az a pillanat, amikor Neale akcióba lép... - Ha... - kezdem, aztán csak fuldoklom, és próbálom visszafojtani a nyerítésemet. A harmadik felvonásra teljes diadalt arattam. Addigra a kirobbanó "ha-ha-há"-m szerényen cincogó "hi-hi-hi"-vé sorvadt. És aztán éveken át így nevettem. Mintha nem is nevetnék. Mígnem valaki rám szólt: - Hát neked mi bajod? Rosszul vagy? Dr. Elisabeth Kübler-Ross szemináriumán voltam, és ő csípett rajta. Mikor a csoportomat szólította, mondott valami vicceset, én pedig az első sorban ültem. Ő rám meredt és azt mondta: - Hát neked mi bajod? - Semmi. Csak nagyon mulatságosnak találtam, amit mondtál. - Akkor miért nem engeded szabadjára a nevetést? Ismeritek Elisabeth Kübler-Rosst? Nagyon erős svájci akcentussal beszél. Közeli barátságba kerültem vele, azután a munkatársai közé kerülhettem. Nem fenyegetésképpen mondom, de legyen ez figyelmeztetés: néhányan közületek is a munkatársaim lehettek, mielőtt véget ér a nap! Szóval, akkor azt mondta: - -

8

- Akkor miért nem engeded szabadjára a nevetést? Ami valahogy így hangzott a svájci akcentusával: - Akkó mér nem engeded ki ászt a nevetés? - Hogyhogy? Hiszen nevettem. - Dehogy nevettél - rázta a fejét. - Miért nem engeded s zabadjára a nevetést? És ha már itt tartunk, miért nem engeded ki a fájdalmat is? Annak a fájdalmát, hogy elnyomod, aki valójában vagy? Az elevenemre tapintott. Hiszen tudtam én jól, mivel kell üzletelni, pontosabban, úgy véltem, tudom, mit kell áruba bocsátanom, hogy mellettem maradjatok. Nem állíthatom, hogy fogalmam sem volt róla, de még csak azt sem, hogy különösképpen ne lett volna az ínyemre. Tudomásul vettem és tettem, amiről azt hittem, hogy meg kell tennem, ha be akarom népesíteni életem lakókra váró helyiségeit. És éppen ez okozta nekem a legkeservesebb talányt, hogy ugyanis mindent elkövettem, amit hitem szerint el kellett követnem, mégis kezdett kiürülni a ház. Egyre csak távoztak és távoztak, amíg végül azon kaptam magam, hogy felsikoltok: Mit tegyek? Mi kell ahhoz, hogy működjék egy kapcsolat? Sőt még csak észre sem vettem, hogy valójában én magam voltam az, amit ezért odaadtam. Valahogy ilyesformán: nem fogok így nevetni, ha te nem fogsz úgy köhögni. Nem fogok így enni, ha te nem felejted el visszacsavarni a fogpasztás tubusra a kupakját... vagy bármi mást, amiben megállapodunk. És attól tartok, sokkal súlyosabbak, mélyrehatóbbak voltak ezek az üzletek. Teljesen belefeledkeztem ebbe a kereskedelmi méricskélésbe. Aztán február tizennegyedikén majd megvesztem, de hasztalan kerestem egy apróhirdetést; amelyikben az áll: "Nagyon szívesen cserélnék veled". "A mindenit, hát még én milyen szívesen cserélnék veled! Kössünk üzletet mindörökre!" És csak alkudoztam és alkudoztam. Alkudoztam még akkor is, amikor az éppen soros másiknak már esze ágában sem volt elcserélnie velem azt, amiről azt gondoltam, hogy feltételezhetően nekem akarja adni. Valamit valamiért: én ezt adom neked, te meg azt adod nekem. És amikor már nem kaptam meg, amiről azt hittem, hogy elvárják tőlem, hogy elfogadjam, akkor kiléptem a kapcsolatból. Avagy egyes esetekben, amikor a másik nem kapta meg többé, amiről úgy vélte, hogy jár neki, amiről úgy vélte, hogy feltett szándékom neki adni, akkor elment, és az életem épülete ott maradt üresen kongva. Így fedeztem fel, hogy alapvetően elhibázott indokokkal létesítettem a kapcsolataimat, hogy valamilyen módon olyan fizetőeszközt kerestem, ami elég - -

9

értékes ahhoz, hogy bárkit mellettem tartson. Az énem melyik oldala lehet olyan vonzó, olyan visszautasíthatatlan, olyan bűbájos, olyan értékes, hogy velem maradjatok, bármi történjék? És nem értettem, mit rontok el, miközben sorozatban veszítem el a fontosnál fontosabb kapcsolataimat. Aztán sor került az Istennel folytatott rendkívüli párbeszédemre, amelyben Isten így szólt hozzám: - Neale, Neale, nyilvánvalóan nem látod, mi folyik itt. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy teljesen elhibázott indítékból létesítesz kapcsolatot. Csak azt lesed, milyen hasznot húzhatsz belőle. Bár kétségkívül tisztességes üzletet akarsz kötni, de akárhogyan van, ez bizony így akkor is üzletkötés. És nem érted a kapcsolat célját. Márpedig a kapcsolat céljának semmi köze ahhoz, hogy szerinted miféle haszonhoz kellene jutnod, hanem csakis ahhoz van köze, amit hozzá akarsz tenni. De nem annak eszközeként kell hozzátenned valamit, hogy aztán kivonhasd belőle, amit kapni akarsz, hanem egyszerűen csak annak eszközeként, hogy felismerd, aki valójában vagy. Így akármit teszel a kapcsolatba, légy biztos benne, hogy hitelesen teszed bele. És soha ne tagadd meg, egyetlen pillanatra se tagadd meg a valóságos énedet. És ha a valóságos éned nem elegendő, vagy nem elég vonzó ahhoz, hogy megtartsa az adott személyt, akkor hagyd elmenni. Mert valaki be fog térni az életed épületébe, aki a hiteles énedet is elég vonzónak fogja találni. És amikor betérnek hozzád válaszként a hitelességedre, maradni fognak, éspedig nem azért, mert e cél szempontjából igazítod a cselekvésedet és a viselkedésedet. Csak akkor véget ér az egymást és az önnön éneteket kerülgető örökös tánc.

Ez aztán mindent megváltoztatott számomra a kapcsolatok tekintetében. Alapjaiban megváltoztatta a fogalomrendszeremet, mert végre megértettem, mit műveltem. Azt is megértettem, hogy a kapcsolat a legjelentősebb tapasztalat, amit megteremthetünk magunknak. Mert kapcsolatok nélkül semmik vagyunk. Nélkületek egyáltalán semmi nem vagyok. Ezt nyilván pontosan tudtátok, amikor eljöttetek. Leültetek, és ki-ki azt mondta magának: - Nélkülem Neale egy nagy semmi - [Nevetés.] Ez a legteljesebb igazság. Mert nélkületek egyáltalán semmi nem vagyok. [Sorra a közönség egyes tagjaira mutat.] Nélküled semmi vagyok. És nélküled egyáltalán semmi nem vagyok. Ez az igazság, mert a kapcsolat élménye és tapasztalata és megtapasztalása nélkül a legcsekélyebb mértékben sem létezhetünk. A viszonylagosságnak ebben a közegében én csak az lehetek, akinek valami vagy - -

10

valaki mással kapcsolatban megtapasztalom magam. Úgy értem, ha ti nem vagytok jelen az életemben, akkor semmit nem tudhatok meg önmagamról. Isten igen érdekes példával világította meg mindennek az igazságát. Azt mondta: - Képzeld el, hogy egy kizárólag fehérre festett szobában tartózkodsz: fehér a padlója, fehér a mennyezete, fehérek a falai. És képzeld el, hogy felfügges ztve lebegsz abban a szobában, mondjuk valamilyen varázslat révén úgy, hogy semmit nem tudsz megérinteni, csak himbálózol ott, mint valami karácsonyfadísz, de még csak egy zsineg sincs hozzád erősítve, egyszerűen csak lógsz a levegőben a fehérnek ebben a vakító tengerében. Aztán képzeld el, hogy rajtad kívül nincs ott semmi más. Egyáltalán semmi. Mit gondolsz, mennyi ideig léteznél a saját tapasztalatodban? Ekkor felötlött bennem a válasz: - Valószínűleg nem túl sokáig. Mert másnak a hiányában én magam sem vagyok! Úgy értem, a saját tapasztalatomban. No persze, amúgy vagyok, ami vagyok. De nem tudhatom, hogy vagyok. Nem tapasztalhatom meg, hogy vagyok, csakis és kizárólag valami mással kapcsolatban. Magamtól tehát semmit nem tudhatok magamról. Nos, ha valaki bejönne a fehérségnek abba a szobájába, és egy parányi tintapacát kenne a falra, épp csak akkorát, hogy felfigyelhessek arra a tintapöttyre, arra a kis fekete pontra, akkor azonnal létezni kezdenék. Mindenekelőtt létrejönne az "amott" és az "emitt". Mert a pötty ott lenne, én pedig itt volnék. Elkezdeném meghatározni magam ahhoz a másik dologhoz viszonyítva. Ebben az esetben a pöttyhöz a falon. Elképzelném, hogy én vagyok az a dolog, ami... mondjuk eljutnék egy olyan szóhoz, ami így hangzik: "Na-gyobb". Talán még ahhoz is venném a bátorságot, hogy azt mondjam, tekintettel a pöttyre a falon, hogy "o-ko-sabb" vagyok. Olykor úgy gondolom, hogy nem vagyok sokkal okosabb, mint a pötty a falon, de általánosságban úgy képzelem, hogy igen. És a ponthoz viszonyítva lehetek gyorsabb vagy lassúbb, "ilyen-ebb" vagy "olyan-abb". Ha egy macska kerül a szobába, hirtelen sokkal több és mélyrehatóbb tapasztalatot szerzek önmagamról, hiszen az, ami egyazon térbe kerül velem, sokkal nagyobb a pontnál a falon. Most tehát elkezdek mindenféle fogalmat alkotni magamról. Mondjuk, a macska puhább nálam, én pedig idősebb vagyok a macskánál. Értitek? Elkezdek képzetet alkotni magamról, önnön tapasztalatomból, annak alapján, hogy kicsoda vagy micsoda van körülöttem. Ilyenformán a kapcsolat - most a viszonylagosság birodalmáról beszélek, amelyben fizikai formában létezünk -, a kapcsolat más emberekkel, helyekkel és dolgokkal nem csupán fontos, hanem - -

11

egyenesen életbevágó. És ha semmivel nincs kapcsolatunk, akkor mi sem vagyunk. Így elkezdem megérteni az okot, amiért egyáltalán létezik kapcsolat: a kapcsolatom ezzel az asztallal, ezzel a pohár vízzel, és veletek, akik osztoztok velem ebben az időben és a térben. És a veletek való kapcsolatomból fakad, hogy nemcsak tudomást szerzek magamról - és most jön a csavar! -, nem csak tudok magamról, hanem szó szerint meg is határozom magam. Másképpen fogalmazva: meghatározom, és ebben az értelemben újra megteremtem, aki vagyok azzal összefüggésben, vagyis azzal kapcsolatban, akik ti vagytok. Itt most jön a java. V égső soron én nem teremthetem magam újra olyannak, amilyenek ti nem vagytok. Azaz: csakis azt láthatom magamban, amit kész vagyok meglátni bennetek. És amit elmulasztok felfedezni bennetek, azt soha nem találom meg magamban, mivel fogalmam sem lesz a létezéséről. Ilyenformán az istenit sem találhatom meg magamban, amíg nem keresem, nem fedezem és nem ismerem fel bennetek. Amilyen mértékben elmulasztom fel- és megismerni bennetek az istenit, olyan mértékben nem ismerem fel magamban sem, és ugyanúgy nem tudok meg magamról más jó dolgokat sem. Persze, ami azt illeti, rosszat sem. Mert semmi nem létezhet itt, ami nem létezik amott. És számtalan ennek az oka. Legfőképpen, hogy mindannyian egy vagyunk. Nincs itt senki más. Ezért aztán méltán találjuk úgy, hogy ennek a kapcsolatnak egyedülálló a helye az életünkben, nem egyszerűen csak fontos, hanem - egy kis szójátékkal élve, de szigorúan ragaszkodva a valósághoz helyettesíthetetlen a helye. Ahogy mondom: nem lehet helyettesíteni. Nem helyettesíthetjük semmivel azt a kapcsolatot, mert az önmagunkkal hoz kapcsolatba. A kapcsolat az egyetlen olyan tapasztalat az életben, ami az önmagunkról való tapasztalattal ajándékoz meg. És nemcsak az emberekhez fűződő kapcsolatokat számíthatjuk ide, hanem helyekhez, tárgyakhoz, fogalmakhoz, érzelmekhez, indulatokhoz, de még az eseményekhez fűződő kapcsolatokat is - úgy bizony, az életünkben előforduló eseményekhez fűződő kapcsolatokat is! Mindannyian állandó kapcsolatban állunk életünk körülményeivel és eseményeivel. És teljes egészében önteremtő kapcsolatainkból fakad, hogy megtapasztaljuk, kijelentjük, kinyilvánítjuk, kifejezzük, kiteljesítjük - és azzá válunk, akik valójában vagyunk. Ha megértjük azon hely szentségét, amit mindannyiunk tapasztalatában elfoglal a kapcsolat, akkor a kapcsolat tapasztalatát tetteinkben is szentnek fogjuk tartani. Nem csak gondolatban, nem csak szóban, hanem tettben. És egyszerre megváltoznak a kapcsolatainkban tanúsított tetteink. Először is felfedezzük a titkot, amiről az imént beszéltem: hogy csak azt láthatom meg magamban, amit benned meglátok. És ha már megértettük ezt a titkot, az fogja vezérelni a kapcsolatainkat, hogy meglássam benned a legmagasztosabb látomást, - -

12

amit csak el tudok képzelni, és még segítek is neked annak a megteremtésében, és ha úgy döntesz, hogy nem akarod megteremteni, akkor ebben a törekvésedben is. A társaknak tehát az a dolguk, hogy egymással és egymásért teremtsenek; ne azt nézzük, mit vehetek el a másikból, hanem azt, mit adhatok hozzá, és azzal hogyan segíthetem a társamat kifejezni és megtapasztalni az énjét. Mert megértjük, hogy valójában ez minden kapcsolat, hogy ez magának a létnek az egyetlen igazi célja. A kapcsolatban hirtelen teljesen megváltozik és átalakul a célunk. Már nem azt igyekszünk kifürkészni, mit nyerhetünk a kapcsolatból, hanem azt, mit tehetünk hozzá. Milyen erőt adhatunk? Mit hívhatunk életre? Minek a megvalósulását idézhetjük elő? Tudjátok, ahogy "fényezhetitek" az autótokat. "Megvalósíthattok" embereket. Csak "fényezzétek fel"! Ragyogtassátok fel egy kicsit! És akkor megvalósulnak. Ez a végső és a legteljesebb önmegvalósítás. Ez az a titok, amit ma este meg akarok osztani veletek. Sok ember vesz részt különféle önmegvalósítási mozgalmakban. És azt hiszik, az az önmegvalósítás, ha csendben, önmagunkba merülve üldögélünk. V égtére is ön-megvalósításnak nevezik. Ezért úgy akarjuk megvalósítani önmagunkat, hogy egyedül ülünk egy szobában, mondjuk gyertyafényben és a háttérben szóló csöndes zenével. Közben esetleg valamilyen érdekes hangot hallatunk, mondjuk azt zümmögjük magunk elé: "Ommmm". Félreértés ne essék, ezt sem szólom le, nem nevezem hibásnak, de ha azt hiszitek, hogy ez az önmegvalósítás útja, akárhány órát töltötök el ilyesmivel, nem fogjátok megérteni a magasztos bölcsességet: hogy egymásért létezünk. Az önmegvalósítás végső soron nem érhető el egyedül. Csak akkor érhető el, ha úgy valósítjuk meg az Ént, ahogy egy másikban látjuk. Ezért nem csinálnak semmi mást az igaz mesterek, csak járkálnak az emberek között, és visszaadják őket önmaguknak. Kerültetek már igaz mester szeme elé? Voltatok már valakinek a jelenlétében, akit spirituális mesternek tartotok, vagy legalábbis olyan közel jár ehhez az állapothoz, ameddig eljuthatunk ebben az életünkben? Tartózkodtatok már egyazon helyiségben valakivel, aki az önuralomnak azon a szintjén működött? Ha majd sor kerül rá (és azonnal fel fogjátok ismerni), rájöttök, mivel töltik az idejük legnagyobb részét. Azzal, hogy meglássák bennetek a mesterit. Rátok tekintenek, a szemetekbe néznek, és olyannak látnak titeket, amilyennek még csak el sem tudtátok képzelni magatokat. Akkor el fogtok tűnődni, miért nem látjátok magatokat olyannak, amilyennek ők látnak. Ők meg azon tűnődnek, hogyhogy ti nem látjátok magatokat... Na várjunk csak, ennek még egyszer nekifutok. [Nevetés] Az a benyomásom, nem számítottatok tőlem erre a kijelentésre. Nos, készen állunk? Mindannyian, engem is beleértve? Szóval, akkor ők azon fognak tűnődni, hogy ők miért nem... és azon fognak tűnődni, ti miért nem... Na jó, hagyjuk... [Nevetések] Nem mondhatjátok, hogy nem vagyok tisztában vele, mikor kell feladni. Tehát, amikor az említett elbűvölő módon használunk egy kapcsolatot, a szeretett - -

13

lénnyel átalakítjuk az önmagunkról alkotott egész tapasztalatunkat. Egyszeriben nem akarunk tőle semmit - csak azt akarjuk, hogy mindent neki adhassunk. És igyekszünk neki adni mindent, ami vagyunk, és nem kérünk cserébe semmit. Nos, beszéljünk világosan. Ez nem azt jelenti, hogy hagyjuk legázolni magunkat. Nem jelenti azt, hogy odadobjuk magunkat áldozatnak egy működésképtelen kapcsolatban. Szó sincs róla. Az élethez, a léthez nem arra van szükség, hogy kötődjünk valakihez, aki rosszul bánik velünk. Ha valamiért, hát ezért fogok pillanatokon belül eltávozni innen. Nevethetnétek kicsit felszabadultabban a poénjaimon... Azt viszont jelenti, hogy amint a legteljesebb mértékben átadjuk magunkat másoknak, akkor lehetővé tesszük, hogy megtapasztaljuk a feltétel nélküli szeretetet, még ha egyszer netán azt is kell mondanunk: "Úgy döntöttem, hogy nem lakom együtt veled tovább." Csodálkoztok? Pedig adódhat úgy egy s zép napon, hogy meg kell találnunk a módját, hogyan váljunk el egymástól minden keserűség nélkül. Kapaszkodjatok meg: ehhez nincs szükségünk ügyvédekre. Tudjátok, mi az egyetlen oka annak, hogy ügyvédekre van szükségünk? Elárulom: az, hogy vannak ügyvédek. Egy s zép napon képesek leszünk egymásra nézni és így szólni: - Úgy ves zem észre, lejárt az együtt töltött időnk. Úgy veszem észre, eljött a pillanat, hogy továbbra is feltétel nélkül szeressük egymást, továbbra is megadjunk egymásnak minden ajándékot, amit a hatalmunkban áll megadni a maguk teljességében, de tegyük ezt a helyiség két végéből, az utca két oldaláról, vagy a világ túlfeléről. Mert a fizikai viselkedésed bizonyos része nem áll összhangban az én döntésemmel, hogy én hogyan élem az életem. És ez nem jelenti azt, hogy nem szeretlek. Egy s zép napon képesek leszünk kimondani az igazságot, anélkül hogy valami rosszat találnánk a másikban, vagy egyenesen gonosztevőnek bélyegeznénk, csak hogy igazoljuk az igazságunkat. Ha idáig jutunk, még akkor is megteremthetjük a szeretetet, fenntarthatjuk a kapcsolatokat, amire sóvárgunk az életünkben, mert ezek a kapcsolatok nem függnek semmiféle feltételtől és nincs semmiféle korlátjuk. Összefoglalva, ennyit kell tudni a legjobb kapcsolatokról és a működésükről. Ezek mindenekelőtt olyanok, amelyek nem ismernek semmiféle feltételt. A legjobb kapcsolatok nem függenek holmi feltételektől. Nincs korlátjuk. Mert az igaz szereteten alapuló kapcsolatok - szereteten, amelyik igaz! - teljesen és teljességgel szabadok. A szabadság annak a leglényege, aki vagy. A szabadság a szeretet lényege. A szeretet és a szabadság szó felcserélhető. Ahogyan az öröm szó is. Öröm, szeretet, - -

14

szabadság - szeretet, szabadság, szeretet, öröm. Mindegyik ugyanazt jelenti. És nem lehet örömteli az emberi lélek, amíg bármilyen módon korlátozzák vagy behatárolják. Így tehát, ha szeretünk valakit, soha, soha ne igyekezzünk korlátozni vagy behatárolni a másikat. A szeretet azt mondja: "Az én akaratom számodra az, ami a te akaratod számodra." A szeretet azt mondja: "Azt választom neked, amit te választasz magadnak." Ha azt mondom: "Azt választom neked, amit én választok neked", akkor nem szeretlek. Akkor rajtad át csak magamat szeretem, mert én megkapom, amit akarok, ahelyett hogy azt nézném, te kapd meg azt, amit akarsz. Éppen ebben áll a világunk legfőbb iróniája! Abban a pillanatban, ha azt mondom: "Azt választom neked, amit te választasz magadnak", soha nem fogsz elhagyni. Mert mindannyian olyasvalakit keresünk, aki lehetővé teszi, hogy megszerezzük, amire az életből vágyunk. Tudjátok, az egész világ abban mesterkedik, hogy ne jussunk hozzá ahhoz, amit akarunk, kezdve - mondjuk - kétéves korunkól, amikor a szüleink szigorúan kijelentik: "Nem, az nem lehet a tiéd!" Aztán az iskolában a tanárainkon a sor: "Ne rágógumizz az iskolában!" És igen, a sokkal nagyobb megszorítások is, nagyon szépen köszönöm a kiegészítést. Aztán ugyanígy megy tovább a serdülő éveinkben, amikor bimbózó szexualitásunk arra késztet, hogy egyetlenegy dolgot akarjunk, a világ pedig váltig azt bizonygatja, hogy márpedig az a legkevésbé sem helyes - egyes vallások szerint már maga a puszta vágy sem. Ó, micsoda pusztítást engedtünk szabadjára ezen a bolygón az eszelős szexuális hozzáállásunkkal! Kész őrület. Aztán ez folytatódik a felnőttkorunk küszöbén, de még a későbbi felnőtt létünk során is, olyan világban, amelyik egyfolytában azt bizonygatja, hogy éppen az nem lehet a miénk, amit igazán szeretnénk. Hallottam bizonyos feleségekről, akik odamennek a férjükhöz és azt mondják: - Drágám, tűzdelőtanfolyam lesz minden kedden este, hat héten át. Szeretnék eljárni rá. És bizony nem egy férjet ismerek, aki erre kijelenti: - Nem. El tudjátok képzelni, hogy egy férj azt mondja a feleségének: "Nem akarom, hogy eljárj arra a tűzdelésre"? Márpedig mégiscsak megesik. - De Archie, csak egy tűzdelőtanfolyam!

- -

15

- Fogd vissza magad, Edith. Láttátok? Emlékeztek rá? És tudjátok, miért nevetett az egész ország Archie Bunkeren? Mert a fél ország önmagát látta benne. Ismerjük el, szörnyen feszélyezetten csengett az a nevetés. Én igazán nagyon szerettem apámat - Isten nyugosztalja -, de ő is nagyon, nagyon hasonlóképp viselkedett. Persze nem minden tekintetben volt Archie Bunker-féle: nem táplált például faji előítéleteket, de barátaim, annál inkább akadtak ilyesféle gondolatai: "Én vagyok a ház ura. És az engedélyem nélkül a feleségem még tűzdelőtanfolyamra sem járhat el, azt pedig nem fogom megadni neki." Az igaz szeretet őszinte kifejezésére épülő kapcsolatban nem csak az rendjén való, ha a feleség odamegy a férjéhez és azt kérdezi: "Eljárhatok a tanfolyamra?", hanem az is, ha történetesen azt mondja: - Ebédelhetek Harry-vel? És mellesleg, drágám, téged nem Harry-nek hívnak. A férj pedig, nevezzük Mike-nak, így felel: - A te akaratod az én akaratom. Te Harry-vel akarsz ebédelni; ebédelj hát Harry-vel. Eléggé szeretlek ahhoz, hogy azt akarjam neked, amit te akarsz magadnak. Ha Harry netán olyasmit forgatna a fejében, hogy elvegye Mike-tól az illető hölgyet, ebben a pillanatban már le is tehet róla, mert roppant kevesen akarnák elhagyni Mike-ot, miután ilyenfajta szabadságot ad nekik önmaguk kifejezésére. Annál nagyobb viszont azoknak a nőknek a száma, akik azonnal faképnél hagynák Mike-ot, amint így válaszol: - Nem ebédelhetsz Harry-vel! A nevét sem akarom hallani ebben a házban! Verd ki a fejedből! Egyáltalán, mi ütött beléd? Nem vetted még észre, hogy hozzám tartozol? Az én asszonyom vagy! Mellesleg, ugyanezt a nők is megteszik a férfiakkal. - Igaz is, édesem, Matildával szeretnék ebédelni - veti fel például Mike. - Én viszont egyáltalán nem szeretném, hogy vele ebédelj és nem is fogsz! Ostoba, szélsőséges példa? Hát persze. De tökéletesen kifejezi a lényeget. És az élet bőségesen kínál alkalmat megmutatni, kik vagyunk valójában. A szeretet soha nem mond nemet. Mit gondoltok, honnan tudom? Hát onnan, hogy - -

16

Isten soha nem mond nemet. Márpedig Isten és a szeretet felcserélhető. Kérjünk bármit, Isten soha nem mond nemet. Még akkor sem, amikor Isten látja, hogy bajt hoz ránk a kérésünk. Mint Matilda. Vagy Harry. Vagy valami más. De Isten soha nem fog nemet mondani, mert pontosan tudja, hogy soha nem keveredhetünk a legnagyobb bajba. Másként fogalmazva: soha nem okozhatsz úgy kárt magadnak, hogy annak eredményeként megszűnik a léted. Csak fejlődhetünk és gyarapodhatunk, és egyre inkább azzá válhatunk, akik valójában vagyunk. Isten azt mondja nekünk: "Azt választom nektek, amit ti választotok magatoknak. És arra biztatlak bennetek, hogy tegyetek így azokkal, akiket ti szerettek." Nos, ébredjetek fel. Fel akarlak ébreszteni mindannyiótokat! Mert azt akarom, hogy tudjátok, azonnal el fogtok aludni, amint olyasmivel kerültök szembe, amit nem akartok hallani. Szó szerint álomba merültök, akár ebben a pillanatban, a széketekben. [Nevetés] És persze azt fogjátok gondolni, nem azért történt, amiről szó van. "Ó, hiszen csak elfáradtam." Így jár el a tudatalatti, ha nem akar tudomást venni valamiről. "Éppen csak ezt a kis részt alszom át." Vigyázzatok, mert a többségünk alvajáróként éli le az életét! Vigyázzatok, ne alvajárással töltsétek az életeteket! Legyetek éberek! Maradjatok ébren. Nem tudhatjátok, mely órában jön el hozzátok a mesteretek.

- -

17

Úgy látom, kérdés merült fel a kapcsolatoknak erről a kényes területéről. Nos, halljuk a kérdést...

Neal, a BESZÉLGETÉSEK ISTENNEL harmadik könyvében a házasság intézményéről faggatod istent. És... isten nem becsülte valami sokra. Azt mondta, csekély a hitelessége. Te is így gondolod?

Nos, én úgy gondolom, hogy félreértetted Isten mondandóját. Isten nem azt mondta, hogy a házasságnak nincs hitele, és nem is becsülte le. Isten azt mondta, hogy a házasság, azon a módon, ahogyan jelenleg felépítjük...

Az intézmény.

Nos, igen, még az intézmény is, azon a módon, ahogy jelenleg működtetjük - nem önmagában az intézménynek és nem is önmagában a házasságnak, hanem a házasságnak úgy, ahogy ti és én és mi, a társadalom jelenleg megszerkeszti, nincs hitele, tekintettel arra, amit célodul megjelölsz. Maga a hitelesség is viszonyított kifejezés. Hiteles vagy nem hiteles, de mihez képest? Nos, Isten szerint nincs olyasmi, mint jó és rossz, hiszem vagy nem hiszem, mert a jó és a rossz viszonylagos fogalmak, önmagukban értelmezhetetlenek. Valami lehetett helyes tegnap, ma pedig már rossz, és megfordítva. Bőségesen kínál rá példát az élet. Most ne merüljünk el mélyebben ebben a kérdésben! Nem igényel túl sok fejtörést, hogy megértsük, a jónak és a rossznak pusztán valamilyen viszonyításban van jelentése. Isten pedig ahhoz viszonyítva beszél jóról vagy rosszról, helyesről vagy helytelenről, érvényesről vagy érvénytelenről, amit kijelentünk és kinyilvánítunk, hogy mit választunk a magunk számára, emberi fajként illetve egyénként. Márpedig kijelentettük és leszögeztük, hogy mi úgy döntünk, a házasság legyen azon szeretet legmagasztosabb tapasztalatának legnagyszerűbb kifejezése, amelyre ember képes. Pontosan ezt mondtuk. "A házasság legyen azon szeretet legmagasztosabb tapasztalatának legnagyszerűbb kifejezése, amelyre az ember képes." Aztán nekiláttunk felépíteni a házasság intézményét és a házasság tapasztalatát, ami pontosan a kinyilvánított szándék ellenkezőjét hozta létre gyakorlatilag azon szeretet legsilányabb tapasztalatát, amelyikre az ember képes. Azét a szeretetét, amelyik nem felszabadít, hanem birtokba vesz. Azét a szeretetét, amelyik korlátoz, ahelyett hogy gyarapítana. Azét a szeretetét, amelyik kisajátít, nem - -

18

pedig odaadja magát. Azét a szeretetét, amelyik gyakorlatilag mindent elkorcsosít maga körül, noha a természete és a kijelentésünk értelmében mindent nagyszerűbbé kellene varázsolnia. A házasság olyan tapasztalatát teremtettük meg, aminek túlontúl sok esetben semmi köze a szeretethez. Megteremtettünk egy tokot, egy héjat, valamiféle burkolatot. Ezzé akartuk tenni a házasságot. Azt akartuk, hogy legyen afféle burok, ami mindent megtart pontosan ott, ahol abban a pillanatban állt, amikor azt mondtad, hogy szeretlek, és tartson meg mindenkit pontosan ott, ahol abban az első pillanatban volt. Csakhogy az emberek és az események továbbhaladnak. Megváltoznak. Az élet maga a változás. És így a házasság ellene szegül az élet folyamatának, mert roppant kicsiny mozgásteret kínál, legalábbis abban a formájában, ahogyan sok társadalom, vallás és családi hagyomány felépítette. Ezek a társadalmak, vallások és családok jórészt afféle minibörtönként alkalmazzák a házasságot, egyfajta szerződéses megegyezésnek, ami valahogy így szól: "Minden úgy legyen, most és mindörökké, ahogyan éppen ebben a pillanatban van. Te nem fogsz szeretni senki mást és rajtam kívül bizonyosan nem fogsz szerelmet mutatni senki más iránt. Nem fogsz menni sehová, csak ahová én megyek. Nagyon kevés olyasmit fogsz tenni, amit nem én teszek veled, és ettől a naptól kezdve legyen az életed, legalábbis bizonyos fokig, korlátok közé s zorított." Így aztán az, aminek határtalanná és felszabadulttá kellene tennie az ember szellemét, pontosan ez ellen munkálkodik, korlátozza az embereket, megláncolja a lelküket és ketrecbe zárja a szellemüket. Ez a házasság mérhetetlen iróniája abban a formájában, amilyennek megteremtettük. Kimondjuk a sorsfordító "igen"-t, és attól a pillanattól kénytelenek vagyunk megtagadni magunktól mindazokat a dolgokat, amiket igazán szeretünk csinálni az életben. Ezt kétségkívül kevesen ismerik be a szerelem első hevületében és a házasságkötés utáni első pillanatokban. De három, öt vagy hét évvel később eljutnak erre a felismerésre, amikor hirtelen rádöbbennek, hogy a házasság intézménye révén nem gyarapodott, hanem ellenkezőleg, az önkifejezésük elsekélyesedett a világban. Ez az ítélet természetesen nem vonatkozik valamennyi házasságra. De éppen elég soknak az esetében igaz. Bátran kimondhatjuk, hogy a döntő többségükben igaz. És ezért ilyen magas a válási arány, mert az emberek nem annyira egymásba fáradnak bele, mint inkább a házasság által rájuk kényszerített megkötésekbe és a korlátozásokba. (Nem elgondolkoztató, hogy már az első pillanatban a házasság kötelékeit emlegetjük?!) Az ember lelke tévedhetetlenül felismeri a pillanatot, amikor felkérik, hogy vonuljon vissza. Másfelől viszont a szeretet teljes egészében a szabadságról szól. A szeretet - -

19

meghatározása maga a szabadság. A szeretet szabad, nem ismer korlátot, megkötést és semmiféle feltételt. Szerintem tehát azt követtük el, hogy egy velejéig mesterséges létesítményt húztunk valami olyasmi köré, ami a legkevésbé sem mesterséges. A szeretet az emberi tapasztalás leghitelesebb élménye. Ám ezen bámulatos hitelesség közepette is létrehoztuk a mesterséges megkötéseket. És ez teszi olyan nehézzé az emberek számára, hogy megmaradjanak a szeretetben. Így tehát a következőből kell kiindulnunk a házasság újjászerkesztésére, ha egyáltalán ragaszkodunk ehhez az intézményhez: "Nem korlátozlak. Semmiféle feltétel nem kell ahhoz, hogy rendjén való legyen együtt maradnunk. Nincs semmiféle olyan vágyam, aminek eredményeként bármilyen módon kevesebbnek kellene lenned önmagad kifejezésében. Ez a házasság, a házasságnak ez az új formája azt a célt szolgálja, hogy lankadatlanul hajtsa a tapasztalásod motorját - annak megtapasztalásáét, aki valójában vagy, és akivé lenni akarsz." Aztán ne feledkezzünk meg még egy fontos tényezőről, ami az Új Házasságot jellemzi: "Elismerem, hogy te, te magad is változni fogsz. Változni fognak az elképzeléseid, változni fog az ízlésed, változni fognak a vágyaid. Jó, ha változik a tudásod arról, aki vagy, mert ha nem változna, akkor merev személyiséggé válsz az évek során, annál pedig semmi nem kevésbé tetszetős számomra. Ezennel felismerem és elismerem, hogy benned is változásokat fog létrehozni a fejlődés folyamata." A házasságnak ez az új formája nem csak megenged ilyen változásokat, hanem egyenesen serkenti azokat. A házasság intézményének elaggott építménye, tekintettel arra, hogy a kijelentésetek szerint mit akartok tenni és mivé akarjátok tenni, hiteltelen és érvénytelen. Ez az út máshová vezet. És a mindennapi életünkben mégis az ellenkező irányba indulva akarunk a célunk felé tartani, aztán váltig csodálkozunk, hogy még mindig nem értünk oda. Még egyes hagyományos házassági fogadalmak is (Istennek hála, az elmúlt években módosítottuk némelyiket) évszázadokon át a birtoklás kifejezéseit használták és olyan filozófiai felépítményeket hoztak létre, melyek nem az igaz szeretet döntéseit támogatták. Az ifjúság, mellesleg, ösztönösen is tisztában van ezzel. Ez az oka, amiért az utóbbi négy évtizedben egyre szembeötlőbb a jelenség, hogy a fiatalok az idősebbekre pillantanak és így szólnak: "Tudjátok, ezt nem vesszük be. Mi másként csináljuk. Eszünk ágában sincs azt követni, ami láthatóan nem vált be!" Így terjedt el az úgynevezett "együttélés", ami a hatvanas és a hetvenes években - -

20

még amolyan "Hogy tehetnek ilyesmit?!" jellegűnek számított. Az ötvenes évek végén kész botrányt jelentett "csak úgy" együtt élni valakivel. A gyerekek azonban hamarosan széltében-hosszában művelték, mondván: "Állandóan tukmáljátok ránk az elképzeléseteket a házasságról, de nem vagyunk hajlandók elfogadni. Mi olyan szerelmet akarunk, ami nem korlátoz, nem sajátít ki, nem zár be, hanem kiterjeszt, gyarapít és felszabadítja a legnagyszerűbb részét annak, akik vagyunk." Így aztán, ahogy az az idők kezdete óta mindig is történt, valahányszor jelentősebb változás zajlott le a társadalomban, a gyerekek mutattak példát. Nem mi, régimódi, ősz hajú öregek, hanem a fiatalok jelentették ki: "Jobb utat mutatunk nektek. És rá is lépünk arra az útra." És most, a huszonegyedik s zázad küszöbén, azt kell látnunk, hogy - és ez csak igazán a vidám fejlemény - nem csak a fiatalok, a tizenévesek és az épphogy húszévesek élnek együtt, hanem már az idősebbek is. Egymásra néznek a nyolcvan-, a hetven- és a hatvanévesek: "Látod, Martha, ők megcsinálják. Miért ne tegyük meg mi is? Miért ne élhetnénk együtt... csak úgy?" Meghökkentően nagy számú hatvanöt, hetven- és nyolcvanéves nő vágja rá: "De milyen igazad van! Tényleg, miért is ne?" Ám szó sincs róla, hogy ezzel a házasság mint intézmény ellen érvelnék. Ezt nem árt tisztázni. Csak azt derítettük fel, hogy az esetek döntő többségében mivé tettük a házasság intézényét. Sok házasságot olyan szeretetteljes módon hoztak létre, hogy nem jár velük semmiféle feltételesség vagy korlátozás. Boldogan mondhatom, hogy nekem szintén ilyen a kapcsolatom a feleségemmel. Ezért állíthatom, hogy ez életem legjobb kapcsolata. Mert a feleségem és én nem ismerünk semmiféle korlátozást, és nem hagyjuk, hogy a szeretetünket befolyásolja bármilyen válasz, válaszsorozat vagy bizonyos viselkedés, egyetlen olyan viselkedés létezik csupán, amire Nancy-nek és nekem szükségünk van egymástól: "Él j hitelesen! Éld az igazságodat. És ha bármiért is szeretsz, azért szeress, mert én önmagamat élem." Figyelitek? Ezt tudja az, aki áldott kapcsolatban él. Egys zer, úgy három év elteltével Nancy-hez fordultam, és olyasmit mondtam, amin én magam is megütköztem, miután elhangzott. Ránéztem és váratlanul kibukott belőlem: - Tudod, olyan veled élni, mintha egyedül élnék. Gondolkozzunk csak el, milyen félelmetesen nagyszerű ez a vallomás. Mert akkor vagyok a leghitelesebb, a leginkább önmagam, amikor senki más nincs körülöttem. Felkelhetek az ágyból és mászkálhatok meztelenül, mondjuk tíz percen át. Kikóvályoghatok egy szál semmiben a konyhába, vagy beleugorhatok a medencébe. Kimondhatok bizonyos dolgokat; énekelhetek bárgyú dalocskákat, vagy... szóval, megtehetek bármit, létezhetek úgy, ahogy hitem szerint akkor létezhetek, ha teljesen - -

21

egyedül vagyok. Ha nem korlátoz senkinek a jelenléte. És bizony, ott ez a csodálatos ember, akinek a jelenléte soha semmiben nem korlátoz, és úgy létezem a társaságában, mintha egyedül lennék. Ő pedig azt kérdezte: - Tudod, hogyan szeretlek a legjobban? - Nem. Hogyan? - Éppúgy, ahogy most megmutatkozol - mondta. - Úgy érted, túlsúlyosan és egyáltalán? A féktelen röhögésemmel meg mindennel? - Nemcsak a nevetésed ellenére s zeretlek, hanem miatta. Nem mindazok ellenére szeretlek, amiket a hibáidnak képzelsz, hanem éppen miattuk. Nos, ez a szeretet. Minden más csak hamisítvány. Igaz is, tudjátok, mik azok a hibák? (Na tessék, valahol elhagytam a zsebkendőmet, és most még csak nem is zokoghatok kedvemre a saját megható mondókámon!) Szóval, tudjátok, mik azok a hibák? [Valaki átnyújt neki egy papírzsebkendőt.] (Köszönöm.) Rendíthetetlenül valódinak tűnő hamis bizonyságok. De ez a félelem valódinak tűnő hamis bizonyság. Valaha azt hittem, hogy éppen a hibáim miatt nem tudom megfelelően működtetni a kapcsolataimat. Valaha úgy véltem, ha kihúznám magam, akkor legalábbis elviselhető, ha nem egyenesen élvezetes csomagolásban tudnék megmutatkozni. Mert őszintén hittem a hibáim meglétében, hiszen körülöttem mindenki, köztük a szüleim is (Isten áldja őket) kitartóan sorolták, miféle hibák találtatnak bennem. Aztán sok-sok évvel ezelőtt összeakadtam egy tanárnővel, aki egészen káprázatosan megvilágított nekem valamit. Azt mondta: - Töprengj el a lehetőségen, hogy a te legnagyobb hibáid jelentik a legnagyobb értékeidet, csak egy picikét magasra csavartad a hangerőt. Gondolkozz el a lehetőségen, hogy az emberek pontosan azért szeretnek meg, ami máskor, ha kicsit feljebb csavarod a hangerőt, eltántorítja őket tőled. A barátaid talán az elviselhetetlen nagyhangúságodat emlegetik, amikor azt mondják: "Hé, Neale-ből valamivel kevesebb is bőven sok lenne!" De éppen ezt a tulajdonságot keresik, amikor összetanakodnak: "Ki vezethetné a csapatot? Ki húz ki bennünket ebből a slamasztikából? Neale a társaság lelke. Igazi egyéniség. Ezért szeretünk annyira, Neale!"

- -

22

Igen ösztönösen cselekvő személyiség vagyok. Így aztán, amikor olyasvalakire van szükség, aki gyorsan ki tud találni valamit és azonnal be is tudja dobni a társaságba, rögtön az jut minden ismerősöm eszébe: - Senki más nem jöhet szóba, csakis Neale! Az is az én részem, amit (most mind együtt:) "felelőtlennek" mondanak. És a felelőtlenségem, akárcsak az önkéntelen megnyilvánulásom, egy-két rovátkával magasabbra csúszott a kelleténél. Ez a tanárnő tehát a következőt tanácsolta: "Neale, sokszor csak hangerő kérdése, hogy egy kicsit fékezd magad. Mégse akarj változtatni magadon! Ne próbáld kiküszöbölni a viselkedésedből az énednek ezt az oldalát. Ne tagadd meg, hiszen az is te vagy! Csak egy egészen kicsikét csökkentsd a hangerőt, és megtalálod a megfelelő mértéket, ami minden pillanatban elfogadhatóvá tesz. Olykor feljebb kell tekerned a hangerőt, olykor pedig lejjebb, csak arra ügyelj, hogy mindig a megfelelő legyen." Hát nem elbűvölő ez a gondolkozásmód? Azóta nem kell folytonosan arra gondolnom, hogy én ez és ez az ember vagyok, akit mindezek a hibák sújtanak. Ellenkezőleg: itt ez a sok nagyszerű - tulajdonságom, amelyek esetenként kissé harsányra vannak állítva. (De nem túl gyakran - most már.) Értitek, ugye? Nos, az igazi kapcsolat tökéletesen tisztában van mindezzel. Az igazi kapcsolat egés zen új típusú szabályrendszeren alapul, ami a következőt mondja: "Azt látom benned, amit a döntésem alapján magamban látok. Azt adom neked, amiről úgy döntök, hogy megkapom." Az igazi kapcsolat azt is mondja: "Amit elveszek tőled vagy igyekszem nem lehetővé tenni, hogy a tiéd legyen, azt magamtól veszem el. Nem tűrhetem, hogy olyasmi legyen az enyém, amihez nem hagylak hozzájutni." És ugyanez érvényes a szóban forgó kihívásra is: Tudunk-e feltétel nélküli kapcsolatban élni? Tudunk-e olyan kapcsolatban élni, ami soha nem mond nemet, hanem egyszerűen, egyenesen és őszintén igent mond a másiknak? Ki tudjuk-e fejezni ilyen kapcsolattal a legnagyszerűbb szeretetet, amit csak el tudunk képzelni? Tudjuk-e szeretni annyira a kedvesünket, hogy kimondjuk a bűvös szavakat? Nem a "szeretlek"-re gondolok. Ezt, őszintén szólva, meglehetősen elkoptattuk. De a rendelkezésünkre állnak minden kapcsolat varázserejű szavai: Ahogy óhajtod. Ahogyan óhajtod. Amikor készen állunk rá, hogy kimondjuk, akkor igazán visszaadjuk az embereket önmaguknak. Amíg erre nem állunk készen, addig csak arra igyekszünk használni a kapcsolatunkat, hogy kisajtoljuk belőle, amire hitünk szerint szükségünk lehet a boldogsághoz... Úgy látom, kérdésed van...

- -

23

Ami azt illeti, milliónyi kérdésem volna. Erről szól az egész életem. Évek óta vezetek tanfolyamokat a kapcsolatokról. Tartós házasságban élek. Sok éven át sikeresen megéltem mindazt, amiről beszélsz. De pillanatnyilag egyáltalán nem beszélhetek sikerről. Hogy úgy mondjam, csak futom a köröket, és nem tudom hová vezet ez az egész. Jó a házasságom, igazán mérhetetlen szabadsággal. Ez a házasság azon a kijelentésen alapul, amit a kezdet kezdetén tettem, és a következőképp hangzik: a mi kapcsolatunk működik, fontos, és minden előbbre lendíti. Így abból a szabadságból éltem, hogy történjék bármi, nem szükségképpen kell egyeznie az elképzeléseimmel; minden, ami történik, ahhoz tartozik, hogy miképpen szolgál engem a kapcsolatunk. És tényleg működött, még ha látszólag másként is, mint ahogy akartam. Úgy láttam, hogy a kapcsolatunk kihívásaival való megbirkózás képességével járulok hozzá a világhoz.

No, és akkor mi a gond?

Az a helyzet, hogy valahogy leragadtunk egyfajta hatalmi harcban, amin sehogy sem jutunk túl. És fogalmam sincs, hogyan léphetnénk tovább. Így aztán nem is tudom, mit kérdezzek. Csak azt tudom, hogy bizonyos szinten igazán mélységesen szeretem a férjemet, ő pedig mélységesen szeret engem...

Értem. Értem, hogy belebonyolódtál ebbe a hatalmi harcba. Ezzel kapcsolatban hadd mondjak valamit, ami egy kicsit talán szívtelennek hangozhat, noha nem szánom annak és nem is az. Akkor hát? Mi a bajod ezzel a helyzettel? Miért nem találod rendjén valónak ezt a "hatalmi harc"-nak nevezett állapotot?

Jelenlegi elégedetlenségeim közül sokat arra vezetek vissza, amit nem kapok meg ebből a kapcsolatból. Mindmáig mást sem csináltam, csak amiről ez a beszélgetés folyt: nem akartam nyerni semmit, és csak azt néztem, mit tehetnék hozzá a kapcsolatunkhoz. Értem, amit mondasz. Ebből a kapcsolatból hiányzik a szeretet kifejezése, pedig alapvetően mélyen szeretjük egymást. És amikor megadjuk magunkat, sokszor majdnem sikerül megtennünk azt a döntő lépést kifelé az emberi önazonosságunkból , hogy egymással és egymásnak legyünk, és úgy érzem, végre kijutunk a ringből. Olyanok vagyunk, mint két boxoló, akik rögtön egymásnak esnek, amint megszólal a gong. És ott a szeretetnek az a pillanata, hiszen tényleg nagyon szeretjük egymást. Én vagyok a párja, ő pedig a párom. Így aztán hihetetlenül egyenrangúak vagyunk ebben a kimerítő hatalmi harcban, amibe egészen belefáradtam. Amikor éppen nem állunk harcban, felismerjük egymásban a társat, érezzük a szeretetet és az átszellemült kötetlenséget. Ugyanakkor a mindennapi életben rengeteget bántjuk egymást.

Jó, akkor hagyd abba. - -

24

Hogyan tegyem anélkül, hogy alkalmazkodnék a körülményekhez, amelyek nem megfelelőek a számomra?

Ne alkalmazkodj olyan körülményekhez, amelyeket nem találsz megfelelőnek. Ne csinálj ügyet a tényből, hogy nem akarsz alkalmazkodni. Egyszerűen csak ne alkalmazkodj! Hadd folyamodjak egy egyszerű példához. Mondjuk, valaki elhatározza... Mondjuk, Nancy elhatározza, hogy rászokik a dohányzásra. Nancy nem dohányzik és én sem, de egy igazán szemléletes példán szeretném bemutatni, mire gondolok.

Az remek lesz.

Nos tehát, Nancy hazajön egy csomag cigarettával. - Neale - közli velem -, úgy gondoltam, elmondom neked. Ezentúl dohányozni fogok. Nos, ezzel bizonyára akadna egy kis bajom. Nem önmagában Nancyvel, mert Nancy attól még mindig Nancy maradna. Csakhogy most ő lesz a Dohányzó Nancy. És nekem nehézséget okozhat, hogy alkalmazkodjak ehhez a viselkedéshez. Persze, egyszerűen elutasíthatom az alkalmazkodást. De azt tehetem anélkül is, hogy Nancyt hibáztatnám, anélkül, hogy ügyet csinálnék a tényből, hogy nem alkalmazkodom az újfajta viselkedéséhez, anélkül hogy közénk állna az alkalmazkodás elutasítása. Azt mondhatom tehát Nancynek: - Tudod, én igazán szeretlek, és mindig is szeretni foglak. És nekem a legkevésbé sem felel meg, ha te dohányzol a jelenlétemben. Így hát most elhagyom a szobát. Élvezd a cigarettádat. Mellesleg, mivel ragaszkods z hozzá, hogy folyamatosan dohányozz a házban, valószínűleg a házból is el kell távoznom, ugyanis nem óhajtok cigarettafüsttel teli házban lenni. Szeretlek. Szeretlek, amennyire csak tudlak, de most elmegyek. De szeretlek. Amire Nancy mondhatná (ha nem lenne olyan bölcs, mint amilyen, de a példa kedvéért tegyük fel, hogy nem az): - Vagyis elmész, pusztán azért, mert dohányzom. Közben pedig azt akarod bemagyarázni nekem, hogy nem hibáztatsz érte. - -

25

Mire én azt mondanám: - Megértem, szükségét érezted a szemembe vágni, hogy hibáztatlak, de szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak hagyom magamnak megélni a hiteles igazságomat. Szeretlek, és nyugtázom, hogy dohányzol. Márpedig számomra az a megfelelő, ha füstmentes otthonban élhetek. Következésképp, ha továbbra is füstölsz ebben a házban, akkor nekem valahol másutt kell élnem. És valahonnan máshonnan kell szeretnem téged.

Világos, eddig értem.

Az emberek hagyományosan olyan kérdések miatt keverednek hatalmi harcba, melyeknek általában az idő és az elérhetőség kérdéséhez, valamint a másik tevékenységéhez van közük. Másképp fogalmazva: nem töltesz elég időt velem, vagy olyan tevékenységekkel kötöd le magad, amiket én ki nem állhatok. És ilyen ügyek miatt harcolunk. Nézzünk egy gyakran előforduló példát az életből. A házastársad munkamániássá válik, és míg a házasságotok első három évében rengeteg időt töltöttetek együtt, hirtelen felfedezed, hogy egyre kevesebb és kevesebb időtök jut egymásra, végül alig töltitek együtt az időtöket. Emiatt hatalmi harcot indítasz, mert igyekszel ellenőrizni a férjed idejét. És azt mondod neki: - Tudod, azt akarom, hogy négyből legalább három hétvégére itthon maradj. Nem akarom, hogy örökösen távol legyél vagy valami hű, de nagy film forgatásán, vagy valami hű, de nagy programon dolgozz, vagy belemerülj a munkádba, vagy azzal foglalkozz, amit éppen csinálsz. Nem fordítasz rám semmiféle figyelmet! Talán nem pontosan ezekkel a szavakkal hangzik el - ahhoz nagyon-nagyon őszintének kell lenni -, de a legtöbben pontosan erre gondolnak, még ha más kifejezéseket is használnak. Nem állnának elő és mondanák ki egyenesen: - Az az igazság, hogy a figyelmedet akarom. Az idődet akarom. Ettől kezdve már javában dúl a hatalmi harc. A másik fél esetleg megpróbál valamiféle kínos egyezséget ajánlani: - Rendben, havonta csak egy-két hétvégén fogok elmenni. Ebben meg is állapodtok, aztán, ha úgy alakul, hogy egy bizonyos hónapban három hétvégét tölt el másutt, gyötörni kezdi a bűntudat, úgy érzi, pórázra kötötték, hogy - -

26

ellenőrzés alatt áll; eluralkodik benne a sértettség és az ingerültség, és nem sok időbe telik, hogy kirobbanjon a hatalmi harc: - Mi jogon mondod meg nekem, mit kezdjek az időmmel?! V elem és a párommal soha nem fordulhat elő ilyesmi. Ha a párom olyasmit művel, legyen az bármi, amivel nem értek egyet, vagy ami nem megfelelő és működőképes a számomra, akkor csak ennyit mondok: - Nézd, azt teszed, amit csak óhajtasz. És meg kell mondanom, nem tűnik valami jónak, hogy négyből három hétvégét tőlem és az otthonunktól távol töltesz. Teljességgel rendjén való, ha ez a szándékod, de tudnod kell, mit fogok csinálni, ha továbbra így folytatod. Keresni fogok valaki mást, akivel együtt tölthetem a hétvégéket. Ez nem fenyegetőzés. Ne hidd, hogy zsarolni próbállak. Egyszerűen csak bejelentem, mit találok a magam esetében működőképesnek. Vágyom valakinek a társaságára. Szeretném megosztani az életem pillanatait valakivel, akit szeretek, és teljességgel helyénvaló, ha úgy döntesz, hogy nem te leszel az a valaki. Szóval tedd, amit akarsz, cselekedj belátásod és óhajod szerint. És nincs harag, nincs sértődés, nincs feldúltság, nincs hibáztatás. Csak a tényállás szikár ismertetése. Most hadd zárjam le a vitát a következő tényállás ismertetésével: ha választhatnék valakit, hogy legyen a szerelmem, az te lennél. Ezért viselem az ujjamon ezt a gyűrűt. Neked ugyanebben a pillanatban nem kell szükségszerűen ugyanerre a döntésre jutnod, de azt akarom, hogy tudd, te vagy az első választásom. És azt is tudd, hogy van második, harmadik és negyedik választásom is.

Nos, mi történik itt? Egyszerű információátadás, még ha nem is háborúskodás közepette kerül sor az információ átadására. Nem arról van szó, hogy "na majd én megmutatom!". Csak arról, hogy "ez és ez a helyzet. Ez van. És szeretőn, nyíltan, egyenesen tájékoztatlak erről a helyzetről, ahogy az egymást szerető emberekhez méltó. Ez az én őszinte, egyenes igazságom. Erről szól az egész. Most tehát mindkettőnk a tények birtokában hozhatja meg a maga döntését." Ez nem jelenti, hogy van valakim a színfalak mögött, aki készen áll a beugrásra, ha csak egy egészen aprót is félrelépsz, csak jobban teszed, ha meggondolod mit csinálsz. Szó sincs róla: csak azt mondom, ha hosszú távon olyan viselkedés mellett döntesz, ami nem működőképes az én esetemben, ami nem fér össze az életemmel és mellesleg, ha hosszú távon olyan viselkedés mellett döntenék, ami nem fér össze a te életeddel -, akkor is vannak még választási lehetőségek. Semmi nem kényszerít rá, hogy csakis az elfogadásával válaszolhassak erre a fajta viselkedésre. Én csak azt akarom, hogy ezt a tényt tudd mérlegelni. Dönthetsz úgy, hogy hosszú távon ezt a - -

27

viselkedést fogod tanúsítani, mely esetben valószínűleg módosítom valamelyest az életem folyását. Ebbe a módosításba akár az is beleférhet, hogy valaki más nyújtsa nekem illetve mással osszam meg, amit tőled vártam és veled reméltem megosztani. Láthatod tehát, ha nincs harc a hatalomért, akkor elmarad a hatalmi harc. Mindkét személy - vagy legalább az egyikük, mert a tangóhoz és a harchoz feltétlenül kettőre van szükség - kivonja magát a harcból és visszavonul a saját hatalmi hatókörébe, lehetővé téve mindkettejüknek, hogy ki-ki önmaga legyen, tegyen és birtokoljon a választásával összhangban, anélkül hogy ezért a másikat hibáztatná. - Válaszd, amit választasz. Dönts úgy, hogy dohányzol. Dönts úgy, ahogy éppen döntesz, azután én is úgy fogok dönteni, ahogyan döntök. Ez a hozzáállás lehetővé teszi Nancy-nek, hogy értékítéletet hozzon. Fontosabbnak tekinti a dohányzást, mint a velem való kapcsolata eddigi formáját, vagy elfogadja, hogy nem leszek mellette? Esetleg a közelében sem? És ő meg fogja hozni az értékítéletét. Vagy továbbra is dohányzik, amivel kimutatja, tartja olyan fontosnak a dohányzást, hogy hagyja megváltozni a kapcsolatunkat, vagy abba fogja hagyni a dohányzást. Módosítani fogja a viselkedését. Nem azért, mert arra kényszerítem, hanem azért, mert a viselkedése szabályozásával, szabad akaratából hozott döntés alapján alakíthatja az élete alakulását. Érted a különbséget?

Ó, hogyne. Köszönöm.

Nagyon szívesen. Adott helyzetekben így válaszol a szeretet. A szeretet nem harcol. Soha! Igen, egy újabb kérdés...

- -

28

Neale, számodra mi a legnagyobb kihívás a kapcsolatban?

Az én legnagyobb kihívásom a kapcsolatban az átlátszóság. Az, hogy átlátható maradjak. Bár számos évet eltöltöttem már ugyanazon csodálatos társ oldalán, még mindig bujkál bennem egy parányi félsz. Mi lesz, ha rájön erre? Mi történik, ha felfedezi amazt? Akkor már biztos nem fog szeretni; ha megtudná, hogy fogtam azt az ötezret és befektettem a tőzsdén és elvesztettem, és egy szót sem szóltam róla; vagy hogy egyszer délután fogtam magam és vettem egy kocsit. Két évvel ezelőtt történt. Befordultam egy új parkolóba, és megpillantottam a kocsit, amire nagyon, de nagyon vágytam. És kijelentettem magamban: "Megveszem!" Így is történt: húsz perc múlva megvettem az autót, és egyenesen hazahajtottam vele. Egész úton járt az agyam. Mit járt, valósággal zakatolt: "ez nevetséges." Vezetek tovább hazafelé, és töprengek. "Hogyan dughatnám el ezt a kocsit a feleségem elől?" Tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgyis felfedezi. V alószínűleg még vacsora előtt: - Kinek az autója áll a kocsifelhajtón? Igazából tehát azon járt az eszem: "Hogyan tudnám halogatni, hogy a tudomására jusson?" Aztán arra gondoltam: "Hát, ez kész őrültség!" Gyorsan felhívtam a feleségemet mobiltelefonon, és azt mondtam neki: - Legyél kinn, amikor beállok, valamit akarok mutatni neked. Mire ő: - Miről beszélsz? Mire én (na nem állítom, hogy egy kicsit sem csuklott el a hangom): - V ettem egy autót. Szóval, az átlátszóságom a legnagyobb kihívásom a kapcsolatokban, még az olyan emberrel fenntartott kapcsolatomban is, akire egyébként habozás nélkül rábíznám az életemet. Én igazán bízom, a lehető legteljesebb mértékben megbízom Nancy-ben; megbízom a feltétlen, vagyis minden feltételtől független szeretetében. Mégis van, maradt bennem valamiféle szorongás, hogy tel jesen nyílt és őszinte legyek hozzá minden érzés, minden gondolat, minden ötlet, minden megértés és félreértés, és minden egyes dolog kapcsán, amit csak teszek, értitek?

És megmondom, szerintem honnan ered a szorongás. Az átláthatóságtól való félelmem a kapcsolatokban egy ősrégi félelemre nyúlik vissza, az Istentől való ősi - -

29

félelemre. Természetesen arról az elképzelésről van szó, hogy Isten majd "megbüntet". Be kell vallanom, mind a mai napig nem sikerült teljes egészében megszabadulnom ettől a félelemtől. Valahol, a lényem egy parányi részecskéje - mindannak ellenére, ami éppen rajtam keresztül érkezett, mindannak ellenére, ami lejegyzésre került a Beszélgetések Istennel három könyvében - még mindig okoz olyan éjszakákat, amikor csak forgolódom az ágyban: "Ó, te jó ég, mi van, ha én ezt az egészet csak az ujjamból szoptam? Úgy értem, mi van akkor, ha mindebben tévedek? Mi van, ha emberek millióit vezettem félre - Istenről?! Az egyszer hétszentség, hogy akkor Isten alaposan ellátja a bajomat!" Akkor nekem átlátszóvá kell válnom Isten számára, és kijelentenem: "Tudod, Isten, ha nincs igazam, bízom benne, tudni fogod, hogy nem szándékosan tettem. Senkit nem vezettem félre tudatosan. És ha a könyörületnek csak a szikrája is pislog benned, adj nekem egy esélyt." Értitek? Ez persze egyáltalán nem az az Isten, akiről tudom, hogy igazán létezik, hanem a képzeletem Istene, a félelmeim Istene. És úgy vélem, azt a mélységes félelmet, hogy a hatalmas istenség megítél, félreért és megbüntet bennünket, kivetítjük az életünkben valamilyen szerepet játszó emberekre: a házastársunkra, a szeretteinkre vagy akár a munkahelyi főnökünkre. Így tehát a legnagyobb kihívás a kapcsolataimban, hogy úgy gondoljak a számomra fontos emberekre, amint most Istenre akarok gondolni: mint a legjobb barátaimra. Barátságban akarok lenni Istennel, és barátságban akarok lenni a párommal és valamennyi szerettemmel, olyan szinten, hogy mezítelenül állhassak előttük, lelkemben és testemben egyaránt, és azt mondhassam: "Íme - semmi nem maradt rejtve. Ez minden." Ez a legnagyobb kihívásom, és ezzel a kihívással naponta szembekerülök.

- -

30

Neale, arról szeretnék egészen röviden kérdezni, mi a véleményed a kapcsolaton belüli tükrözés jelenségéről; arról, hogy amit az ember nem szeret a hozzá legközelebb áll ó személyben, azt val ójában önmagában nem szereti?

Tudjátok, én nemigen mondhatom el, hogy valamit nem szeretek más emberekben, mert rég megtanultam, hogy amit ott láttam és nem tetszett, az pusztán olyasmi, amit itt láttam és nem tetszett. És az utóbbi években bizony minden kezdett tetszeni magammal kapcsolatban. Nem meglepő? Mármint, gondolom, nem könnyű elhinni, amikor itt ültök és néztek rám, de akkor is ez az igazság: hogy úgy mondjam, igazán a kedvemre való vagyok. Tetszik a megjelenésem. Tetszik a viselkedésem. Tetszenek az elképzeléseim. Tetszik a különcségem. Szeretem az ösztönös megnyilvánulásaimat. Szeretem a teljességgel meghökkentő részemet. Az a részem is tetszik, amelyik, mondjuk, nincs egészen rendben. Tudjátok mit, még a nevetésem is tetszik! Úgy értem, minden tetszik magammal kapcsolatban, és meg kell mondjam nektek, ez az első alkalom az életben, hogy így érzek. Hihetetlenül türelmessé lettem. Egészen rendkívüli, ahogyan az embereket figyelem magam körül - és szeretem őket. Valamennyiüket. Elfogadhatónak találok olyan viselkedéseket, tulajdonságokat és jellemvonásokat, amelyeket alig néhány évvel ezelőtt habozás nélkül elutasítottam volna. Mi történik tehát? Az önszeretetből fakad az emberek iránti mérhetetlen szeretet, mert kénytelen vagyok azt mondani magamnak: "A szentségit, ha magadat tudod szeretni, akkor mindenkit szerethetsz!"

- -

31

Mi az igazmondás öt szintje?

Amikor a kapcsolatban tanúsított átlátszóságról beszélek, az igazság elmondását értem alatta, hiszen lényegében erről szól az átlátszóság. És a tudatára kellett ébrednem, hogy voltaképpen az igazmondás öt szintjét különböztethetjük meg. Az igazmondás első szintje, amikor magadnak mondod el az igazságot magadról. Ez félelmetes kihívást jelentett nekem, mert évek hosszú során át folyamatosan hazudtam magamnak. Persze, nehéz elképzelni, hogy valaki szó szerint hazudjék önmagának, ám annál könnyebb megtenni, és bizony hosszú időn át így cselekedtem. Az igazmondás második szintje, amikor a másik emberről mondod el magadnak az igazságot. És ebben a tekintetben is sok-sok éven át hazudtam magamnak. Például éveken át azt mondogattam magamnak, hogy fülig szerelmes vagyok abba a személybe, akivel éppen együtt voltam. Valahányszor felötlött bennem, hogy talán mégsincs így, valahányszor megengedtem magamnak, hogy akár csak halványan felmerüljön: - Nos, talán már nem is vagyok szerelmes belé -, olyankor azonnal letorkolt az agyamban megszólaló hang: - Ne légy hülye, természetesen szereted! Mert elvártam magamtól, hogy ezt gondoljam. Ezt a létezésmódot vártam el magamtól. Így aztán egyre csak hazudtam magamnak, míg egy napon a szemembe nem vágtam az igazságot. A másik emberről. Még csak ki sem kellett hangosan mondani, épp csak végiggondoltam, amivel már-már áthághatatlannak tartott akadályon jutottam túl. Az igazmondás harmadik szintje, amikor elmondom az igazságot magamról a másik embernek, valahogy úgy, ahogyan most nektek. És az igazmondás negyedik szintje, amikor elmondom az igazságot egy másik emberről annak a másiknak - természetesen az én igazságomat, nem az igazságot. Az igazság, objektíven, persze nem létezik, viszont megosztom a legbensőbb igazságomat a másikról, azzal a másikkal. És az igazmondás ötödik szintje, amikor eljutsz oda, hogy mindenkinek mindenről elmondod az igazságot. És ha megteszed ezt az öt lépést, akkor megtettél öt lépést a mennyország felé, mert az a mennyország... [szünet] amikor nem kell többé hazudni.

- -

32

Úgy tartják, hogy olykor a fájdalom megnyitja a szívet, és akkor több szeretetet tapasztalhat meg. Miért szükséges a fájdalom ahhoz, hogy felszabaduljanak az érzelmeink?

Nem hiszem, hogy így volna. Nem mondom, hogy soha nem eshet meg, de semmi esetre sem kell megesnie. Nézetem szerint mindenféle fájdalom nélkül is teljes mértékben lehetséges több szeretetet megtapasztalni és érezni. De ne feledjük, a saját kulturális mítoszunkat éljük. Az egyik elterjedt kulturális mítosz szerint a szerelem sebez és a fájdalom a gyógyír; csak hát, tudjátok, nincs fájdalom, nincs nyereség, ez az egés z körítés nem létezik. Be kell vallanom, az elmúlt évek során felfedeztem, hogy szemernyi fájdalom nélkül is lehetséges szeretni féltékenyen, lehet érezni mindazt a szerelmet, amit az emberi szív be tud fogadni, sőt még többet. Így aztán kimondom kereken: kapásból elutasítom azt az elképzelést, hogy a fájdalomnak és a szerelemnek kéz a kézben kellene járnia, és csak egyetlen út vezet innen oda, ez pedig a "Fájdalom" feliratú kapu mögött nyílik. Szó sincs róla; ez csak egyike a kulturális mítoszaink sokaságának, és kedvünkre kitérhetünk az útjából - egyszerűen csak úgy kell döntenünk.

Szóval nincs fájdalom? Akkor sincs, ha mondjuk, elhagy a szerelmed?

Nincs bizony. Nincs fájdalom, ha elhagy a szerelmem, mert felfedeztem annak a szépségét és csodáját, aki vagyok. Valaha úgy gondoltam, amikor elhagyott a szerelmem, hogy vele együtt faképnél hagyott a hitelességem és az elképzelésem arról, aki vagyok. Azóta megtanultam, és ezt nem lehet elégszer hangoztatni, bármilyen érzéketlennek, sőt gorombának tűnjék első hallásra, de hát ez az igazság: akad utána további ötven, aki kész belépni ugyanazon az ajtón. Azért, mert nagyszerű vagyok. Mint mindenki más.

- -

33

Milyen szerepet játszik a pályafutásodban Nancy?

A kérdésedre adható válasz az Isteni Kettősséget idézi. Mert Nancy játszik minden szerepet, ugyanakkor semmiféle szerepet nem játszik. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nem Nancy az az erő az életemben, amelyik lehetővé teszi a pályafutásomat. Ha azt gondolnám, hogy ez volna az igazság, akkor visszasüllyednék a félelembe, hogy ha elves ztem Nancyt, akkor vele együtt mindent elvesztek. Így aztán nem tekintem Nancy-t annak az alkotóelemnek, amelyik lehetővé teszi a jelenlegi életemet. Ámde valami nagyon titokzatos és érdekes módon, nélküle mégsem volna lehetséges. Hát ez az Isteni Kettősség. Milyen szerepet játszik akkor az életemben? Azt hiszem, az a legfőbb szerepe, hogy úgy lát engem, ahogyan én látom magamat. Úgy lát engem, amilyennek elképzelem magam. A szerelem teszi ezt. A szeretet. A szeretet azt mondja: "úgy akarlak látni téged, ahogy te látod önmagad a legjobb megnyilvánulásodban. És pontosan ilyennek akarlak látni." A szeretet voltaképpen még többet is mond, nevezetesen: "nem csak úgy akarlak látni téged, ahogy te látod saját magad a legjobb megnyilvánulásodban, hanem úgy akarlak látni téged, ahogyan még te sem látod önmagadat." Valaki egyszer azt mondta: "ha úgy látnánk magunkat, ahogy Isten lát minket, sokat mosolyognánk." Azt hiszem, Nancy úgy lát engem, ahogyan Isten. Egyfolytában sugdos nekem mindenféle apróságot. Csak elmegy mellettem, és odaszól: "Istenem, milyen jóképű vagy". Nos, talán nem kellene mindezt így házon kívül kifecsegnem, de ha akadna egy, csak egyetlen gondolatom, akár csak egy pillanatra is, ami nem igaz, talán visszazuhannék a korábbi elképzeléseimhez magamról, amelyek szerint nem vagyok testileg vonzó. Akik igazán szeretnek, mint Nancy engem, folyamatosan megerősítik az embert az önmagáról szőtt legmerészebb gondolataiban. Ez az! Most sikerült megfogalmaznom! Azok az emberek, akik igazán szeretnek, folyamatosan megerősítenek az önmagadról szőtt legmerészebb gondolataidban. Te vagy az. Te meg tudod tenni. Tudjátok... ezek azok a merész gondolatok, amik felsejlenek bennünk az éjszaka közepén, és amiket senkivel nem merünk megosztani, mert ilyennek vagy olyannak fognak bélyegezni bennünket: egoistának, beszámíthatatlannak vagy bárminek, ha a fülükbe jutnak azok a vakmerő gondolatok, amelyek önmagunk felől ébrednek bennünk az éj és a lélek magányában. Micsoda? Ilyesmit merészelek gondolni magamról?! Ám, ha van mellettetek valaki, aki mélyen szeret titeket, akkor nem kell ilyen gondolatokkal birkóznotok, mert ők mondják ki: "Te jó Isten, milyen szexi vagy; nagy ég, milyen erős vagy; Istenem, milyen jó vagy; egek, milyen csodálatos vagy; Istenem, micsoda boldogság, hogy az enyém vagy". Nancy egyfolytában - -

34

ilyeneket duruzsol nekem. Nemigen telik el óra úgy, hogy ne kapnék tőle egy-egy megerősítő üzenetet. Hogy milyen szerepet játszik ez az életemben? Nem találok rá szavakat!

- -

35

A könyvben szó esik arról, hogy talál juk ki, mit akarunk: mivé akarunk válni, minek akarunk a birtokába jutni, mit akarunk tenni. Ezt szó szerint vettem a kapcsolatok vonatkozásában. Szóról szóra leírtam, milyen társat szeretnék magamnak. És úgy találtam, hogy a partnerek olyan utakon-módokon és olyan formában mutatkoznak meg, amilyenekre végképp nem számítottam. És ez meglehetősen zavarba ejtő, mert elbizonytalanodtam a teendőket illetően. Hátha nem csak üldögélnem kellene, leírnom a kívánságlajstromot, aztán várni, hogy megadja nekem a mindenség. Szeretném, ha eligazítanál.

Hát persze. Kös zönöm. Ez igazán jó kérdés! Az életben a kapcsolatok vagy bármi más tekintetében szeretem nagyon pontosan tudni, mit vagy milyent választanék. És miután átrágom magam minden részleten, elveszem, ami felbukkan. Mégpedig azért, mert soha nem akadályozom meg Istent a csodái végrehajtásában. Soha nem igyekszem megmondani Istennek, milyennek kellene lennie valaminek - legyen az bármi -, csak azért, mert ilyen és ilyen elképzeléseket táplálok róla az adott pillanatban. Tudjátok, amikor fiatalember voltam, határozott elképzeléseim voltak arról, milyen legyen az eszményi társ. És szinte gondolkodás nélkül elutasítottam, aki nem felelt meg a kialakított mintának. Úgy értem, a szó szoros értelmében elhaladtam mellettük és a legcsekélyebb figyelmet sem szenteltem nekik, mintha nem is léteznének. Aztán bekövetkezett az élet gyönyörűséges, elragadó véletleneinek egyike. Beleszerettem egy nőbe, aki meglehetősen eltért az előzetesen létrehozott képektől. Hogy úgy mondjam, valósággal belehátráltam ebbe a bizonyos kapcsolatba, mert, mint jeleztem, rendszerint elmentem az efféle emberek mellett. De így vagy úgy, egyszer csak ott voltam. És abban a pillanatban felfedeztem ennek az embernek a rendkívüliségét, és hogy mennyire hiányzott mindeddig az életemből, csak azért, mert ragaszkodtam hozzá, hogy ne csak az emberek, de események, helyek, vagyis az életemben minden megfeleljen az elvárásaimnak. Mondjuk, elmentem egy bulira. Ha nem pontosan úgy alakult, ahogyan számítottam, akkor eljöttem onnan. Így éltem az életemet az elvárásaim alapján, és ami a legfontosabb, így jártam el a kapcsolataimban is. Ezért aztán jó sok mindenről lemaradtam, és még csak észre sem vehettem a hiányt! Nancy egész sor különféle okból semmiféle olyan képnek nem felelt meg, amit a hosszú távú célok esetében a szóba kerülhető nőkről alkottam magamnak. Sokkal érzékenyebb és közel sem olyan ösztönös személyiség, mint én, hogy csak egy példát mondjak, de számtalan egyéb különbséget is felsorolhatnék. Most már látom, a köztünk mutatkozó eltéréseknek nem feltétlenül kell szakadékot alkotniuk, és nem is szükségszerűen teszik "alkalmatlanná". Ezek valójában a lényének azon oldalai, amelyek az én személyiségem tökéletes egyensúlyát kínálják. Éretlenebb koromban - -

36

azonban soha nem jöttem volna rá erre. Így csak azt tanácsolhatom mindazoknak, akik párt keresnek, vagy annak aki igazán keres valamit az életben, hogy persze, legyen valamilyen elképzelése arról, amit keres. De ne feledjük, hogy a "jó", mármint ami nekünk jó, az teljességgel váratlan csomagolásban jelenik meg, ne utasítsuk el vagy tekintsük eleve hasznavehetetlennek ezeket a beérkező energiákat. Mert hajlamosak vagyunk rá, hogy tűvé tegyük a világot valami után, ami egyébként az orrunk előtt van, de képtelenek vagyunk és zrevenni. Pedig csak a szemünket kellene kinyitnunk. Életem legcsodálatosabb tapasztalatainak némelyike a legváratlanabb megjelenési formában talált rám, amelyeket alig néhány évvel ezelőtt még elfogadhatatlannak tekintettem volna. Hadd mondjak rá egy egyszerű példát: most olyan ételeket eszem, amiket alig néhány éve még eltoltam volna magam elől. Értitek, ugye, miről beszélek? Most mindent megkóstolok. Nyitott vagyok rá. Anyám annak idején arra biztatott: "Próbáld ki, legalább kóstold meg!". Sokáig nem értettem meg ezt a bölcsességet. Mert nem csak az étel tekintetében bölcs ez a tanács, hanem így van az életben mindennel. Az ég szerelmére, próbáljátok ki! Szó szerint értem: az ég szerelmére! Mert pont ott találhatjátok meg a saját egeteket. A mennyországotokat. Szóval, ne merevedjetek meg túlságosan. És ne maradjatok az elvárásaitok rabjai, hanem legyetek nyitottak! És adjatok némi teret Istennek, hogy létrehozhassa számotokra a teljességet. Ismét az én tüneményes feleségem, Nancy példájával élek, és semmi olyasmit nem szándékozom mondani a háta mögött, amit ne hallott volna tőlem a meghitt pillanatainkban... de amikor Nancy először bukkant fel az életemben, mint mondtam, nem felelt meg azon személy képének, akivel, mint véltem, szívesen tölteném az életemet. És merem állítani, hogy az ő esetében hasonló lehetett az igazság a személyemet illetően. Nem tudom. Soha nem faggattam erről. Abban bizonyos vagyok, hogy ő semmiképp nem abban a csomagolásban jelent meg, amit a fejemben hordtam arról a bizonyos másikról. De aztán mi történt? Ó, barátaim, a legnagyobb tett, amit az életben végrehajtottam az volt, hogy így szóltam: "Nos, egyelőre félreteszem az első elképzelésemet, és lássuk, miféle ajándékot tett Isten a küszöbömre." És ennek az elszántságnak az eredményeként megláthattam, hogy Isten életem legnagyobb kincsével ajándékozott meg. Most úgy áll a helyzet, hogy életemnek ehhez a legdrágább tényezőjéhez mérem az életemben előforduló többi embert. Ez valószínűleg nem vall valami nagy bölcsességre, de vagyok annyira átlátható a számotokra, hogy ezt a mellérendelést se rejtsem el. Hát nem érdekes? Most ahhoz viszonyítok mindenki mást, aki egyáltalán nem illett az eszményeim közé - ami persze ugyanúgy nem tisztességes. Nos, ideje lenne végre felnőnöm, és leszoknom erről a butaságról.

- -

37

Azt figyeltem meg az életem során - ezt ahhoz fűzném hozzá, amit imént ez az úr mondott -, hogy amikor valaha azt hittem, tudom, kit keresek és milyen tulajdonságai legyenek, úgy találtam, ezek a tulajdonságok bizonyos érzést ébresztettek bennem illetve ilyen érzéssel itatták át a kapcsolatot. Aztán felfedeztem, hogy amikor valaki felbukkant és az érzés megegyezett azzal, amit igyekeztem kihámozni a csomagolásból , nos, az volt az igazi érték. És nem igazán számítottak az ilyen vagy az olyan tulajdonságok, csak hogy az érzések egyezzenek.

Igen, ez rendkívül éleslátó, mondhatni sugallatszerű megfigyelés. És meg akarom osztani a jelenlévőkkel, hogy bár megpróbáltam tudatosan tervezni az életemet, tekintettel arra, hogy mit szeretnék, ha felbukkanna benne - legyen az munka, személy vagy akár új autó -, amint kicsit idősebb lettem, megtanultam egyszerűen elhajítani mindezeket az előre meghatározott kellékeket. Megtanultam, hogyan hagyjam működni Istent. És megtanultam észrevenni a csodákat, amelyek szinte észrevétlenül tétetnek meg, és olyan csomagolásban, amilyenre nem számítottam és nem is készülhettem fel, hiszen mindaddig nem találkoztam ilyennel az életemben. Így aztán abban maradtam, hogy legyen, aminek lennie kell... Erre mondják, hogy elvárások nélkül élni az életet. Úgy vélem, azt kell mindenekelőtt megérteni, hogy a szeretet elhatározás, nem pedig válasz. A legtöbb ember abban a hitben él, hogy a szeretet válasz. Úgy értem, ez jelenti az alapvető különbséget életem két korszaka között: az egyik, amikor az elvárások alapján éltem, és mindig bizonyos csomagolás lebegett a szemem előtt, a másik, amikor elhajítottam az elvárásaimat, és egyszerre egészen másként viszonyultam az emberekhez. Az a különbség, hogy megtanultam: a szeretet elhatározás. Elhatározod, hogy szeretsz valakit, vagy elhatározod, hogy nem, és ez csakis rajtad múlik. Most azt mondhatnátok: "Igen, persze, de ezek az elhatározások a megjelenésen vagy a személyiségen és más efféléken alapulnak." Erre azt kell mondanom, nincs mindig így. Néha ezeknél sokkal önkényesebb mozzanaton alapulnak: egyszerű döntésen. Úgy döntök, hogy szeretlek. És ha igazán szeretlek, és a szeretetem tiszta, akkor a döntésem nem csak önkényes, hanem feltétel nélküli is. A szeretetem nem kötődik feltételekhez. Nem befolyásolja, hogyan mutatkozik meg a személyiséged ebben az adott órában, vagy a tested alakja, vagy a pénztárcád mérete, vagy bármi más, ami veled jár. Semmiféle feltételt nem ismer a szeretetem. Amikor tehát úgy döntünk, hogy szeretünk valakit, gyakran nagy meglepetés ér bennünket. Felfedezzük, hogy az az érzés, amihez úgy akartunk hozzájutni, hogy szeretjük egymást egy másik emberrel, tehát alapjában véve a másiktól akartuk megkapni, szóval ez az érzés valójában itt jön létre, és tőlünk származik és től ünk kapjuk a másik ember összefüggésében, valahogy úgy, ahogy egy bolygó megkerüli - -

38

a Napot, és aztán visszatér a túloldalra. Ez amolyan bumeránghatás. És végleg megtörik a nagy illúzió. Az illúzió természetesen az, hogy a másik személytől ered ez az érzés, a mágiának és a csodálatnak ez az érzése, és az a rendkívüliség, amit a kapcsolatban keresek. Az az igazság, hogy mindig innen ered. És amikor odaküldöm, mégpedig egészen tudatosan, nincs más választása, mint hogy visszatérjen hozzánk. Vissza a feladónak. Azokban az időkben, amikor azt akartam, hogy a dolgok és az emberek bizonyos meghatározott formában jelenjenek meg, fel kellett tennem magamnak a kérdést, ami nyilvánvalóan ott motoszkál bennetek is. Miért van olyan elképzelésem, hogy az a forma jobb valamelyik másiknál? Miért van olyan elképzelésem, hogy a sovány jobb, mint a kövér, vagy a kövér jobb, mint a sovány, a fekete jobb, mint a fehér, vagy... Honnan ez a gondolat? Miről szól? Amint elszántam magam, hogy megfogalmazzam ezt a kérdést, láthattam, hogy az egészet csak én találtam ki. Az egés z ügylet csak az elmém szüleménye. És kiderült, ha megszabadulok az általam kitalált koloncoktól, mindenhol kincsekre bukkanok: olyan emberekben, akikről sose gondoltam volna, hogy bármiféle kapcsolatba kerülhetek velük, olyan dolgokban, amikről sose gondoltam volna, hogy valaha is kedvesek lesznek a szívemnek. Mint amikor az ember felnőtt korában rádöbben, hogy nem is olyan rossz a spenót. Tudjátok, tényleg rájöttem, hogy a brokkoli megkedvelhető. És most el kell ismernem, hogy kifejezetten jó. Próbáljátok ki! Csak fogadjátok nyitottan, amikor a brokkoli besétál az ajtón. Van még valakinek kérdése a kapcsolatokról? Mindannyian egészen jól megoldottátok, igaz? Nos, akkor hányan álltok készen úgy élni a kapcsolatotokban, hogy kimondjátok: "az én akaratom a számodra az, ami a te akaratod magadnak"? Hányan álltok készen ennek alapján élni a kapcsolatotokban: "a szeretet soha nem mond nemet"? [Kezek lendülnek a magasba.] Nagyszerű. Szinte mindenki. Bár meg kell jegyeznem, néhány kéz mintha lassabban emelkedett volna fel. Akkor is remek. De értsétek meg, ez nem s zavatolja, hogy a kapcsolat megmarad olyannak, amilyen most. Tehát ne távozzatok ilyen gondolatokkal: "most hozzájutottam minden titkok nyitjához. Eltökéltem, hogy eszerint fogok élni. És a kapcsolatom mindörökké megmarad olyannak, amilyen most." Hátha a társatok erre ezt mondja: "Ó, köszönöm. A te akaratod számomra az, ami az én akaratom a saját számomra. Akkor már itt sem vagyok. Nekem ugyanis már négy éve az az akaratom a magam számára, hogy elmenjek. Csak éppen az alkalomra vártam. Hogy ne érjen túl nagy megrázkódtatás." Szóval, ne gondolja senki, hogy ha az elhangzottak szellemében él, azzal valamiféle - -

39

garanciát kap. Persze, mindannyian vágyunk efféle garanciára. "Hogyan tehetem működőképessé most és mindörökké?" Nos, nem tehetitek működőképessé most és mindörökké. Pontosabban szólva, működni fog, akár örökké is, de az a mód, ahogyan működik, különbözhet attól a módtól, ahogyan szerintetek működnie kellene. Egys zer véget ért az egyik kapcsolatom. Tragédiának tekintettem - Istenem, el sem tudtam hinni! -, mert "olyannak látszott", mint ami "nem működik". De éppen annak a kapcsolatnak a vége nyitott kaput valami sokkal tartalmasabbra és sokkal hasznosabbra, valami olyan nagyszerűre, aminek a létéről még csak nem is álmodhattam azelőtt. De ez csak akkor történhetett meg, amikor hagytam megtörténni, ami történt, nem ítéltem meg, és nem kerestem hibákat és vétkeket, és nem tekintettem tragédiának, hanem egyszerűen hagytam megtörténni, hogy megélhessem, ami azután következik. Így fedeztem fel az életemben, hogy a világegyetem rendkívüli utakat választ, s ha nem ítélkezem fölötte, és hagyom tenni, amit tesz, és lenni, ahogyan létezik, akkor meg fogom találni a mindig bennem lakozó békét és örömöt. És megint csak azt mondhatom, a titok nyitja, ha egyáltalán van nyitja, sőt, ha egyáltalán van titok: nem másban kell keresnem a békét és az örömöt, mert az bennem lakozik. Akkor tapasztalom meg a legcsodálatosabb örömömet és a legnagyobb békémet, amikor egy másik embernek, egy másik léleknek nyújtom; azokban a pillanatokban megoldom minden idők legnagyobb rejtélyét és legnagyobb titkát. És megint csak azt mondom, amit az imént: ebben áll a legnagyobb és a legmagasztosabb irónia: abban a pillanatban, hogy annak a Forrásának látom magam, amit a másiktól kapnék, és abban a pillanatban, hogy úgy döntök, mindez az életemből fog áradni a másik emberhez, abban a pillanatban olyan közel kerülök annak a szavatolásához, hogy soha ne kongjon üresen az életem épülete, amennyire csak közel kerülhetek hozzá. Mert senki nem távozik onnan, ahol ott lakozik a Forrás, vagy legalábbis nagyon kevesen. És akik távoznak? Hadd menjenek! Hadd járják a maguk útját. Hadd tegyék, amit döntésük értelmében tenniük kell.

- -

40

Szeretnék visszatérni a házasság kérdésére. Neale, az utóbbi időben rengeteget töprengek erről az egész intézményről. És nagyon felkeltette az érdeklődésemet, amit a HARMADIK KÖNYV BEN olvastam. Azt a fajta szeretetet eredményezi-e a házasság az általunk létrehozott formájában, amelyikre áhítozunk? Az a meglátásom, hogy így a huszonegyedik század küszöbén a társadalomban már nem az a szerelem és a szeretet feladata, mint egykor. Arról van szó, hogy nekünk már nem az életben maradás és a szaporodás miatt van szükségünk rá. Az érdekelne, milyen más formája lehet a házasságnak a hagyományos házaspár-ságon kívül. Milyen más formákat kezdhetnénk el létrehozni, hogy azok azt a szabadságot és elkötelezettséget képviseljék, ami a legjobban kitel jesíti a szeretetünket?

Csodálatos a kérdés! A válasz pedig a következő: már most is nagyon sok együttélési forma ismert, ami távol áll a hagyományos kétszemélyes kapcsolattól. Nézzük csak a mindenféle vállalat közösségeket, ahol nagyszámú ember él együtt teljességgel önkéntes alapon gondoskodó, osztozó és szerető módon. Nézzük, amit tág értelemben - tudom, hogy nem ez a megfelelő szó rá - csoportházasságnak, kibővített vagy kiterjesztett nagycsaládnak neveznek, amelyben az emberek gondoskodó, osztozó, szerető módon élnek együtt. Látunk azonos nemű párokat is, s ezek tagjai gondoskodó, osztozó, szerető módon élnek együtt. Ha pedig nem teszünk le róla, hogy hibásnak ítéljük meg ezeket a formákat, akkor soha nem ébredünk rá, a lehetőségek micsoda kimeríthetetlen tárháza áll a rendelkezésünkre emberi lényekként. Ami Matthew Sheparddal történt Wyomingban - itt most említhetnék más neveket és más helyszíneket a múlt és a jelen szégyenfoltjai közül -, annak soha nem lenne szabad megtörténnie olyanok körében, akik társadalmi vagy kulturális lényeknek tartják magukat. Felfoghatatlan a számomra, hogy sor kerülhetett erre a fajta viselkedésre, hát még az, hogy a társadalomnak akármilyen kis része szótlanul elnézte. Úgy vélem, házaspárok mindig is lesznek. És ha azt kérdeznétek tőlem, hogy továbbra is a párkapcsolat lesz-e a kapcsolat elsődleges formája, akkor az a véleményem, hogy igen. Mindig. Van benne valami annyira egyedülálló, hogy úgy mondjam, páratlan, amit más formákba nem lehet teljes egészében átültetni. Úgy vélem tehát, mindig és örökké azt fogjuk látni, hogy két ember összefog és az összefogásával újabb életet hoz létre, és az továbbra is a szerető emberi kapcsolat elsődleges formája lesz. De azt hiszem, másféle formákat is meg fogunk ismerni, és ezen formák között ott lesznek a kiterjesztett nagycsaládok. Köztük lesznek a csoportházasságok. Az önkéntes közösségek. A sokféle mód, ahogyan az emberek összegyűlnek kisebb-nagyobb létszámban megtapasztalni azt az egyetlen élményt, amelyikre mindannyian áhítozunk: a határtalan, szabadjára eresztett szeretetet. Régóta kísérletezünk efféle formákkal ezen a bolygón. És azt hiszem, a tanúi lehetünk majd, hogy egyre több megbecsülésre tesznek szert az efféle kísérletek, és - -

41

az emberek nem akarják mindenáron elhibázottnak tartani őket. Úgy vélem, ez fog történni előrehaladásunkban a következő évszázadban. Felmérhetetlen jelentőségű fordulópont lesz társadalmunk fejlődésében az az elhatározás, hogy ne egymást hibáztassuk azért, amit csinálunk. És ez a következő tíz-tizenöt év során be fog következni - ebben egészen biztos vagyok. Felhagyunk vele, hogy elítéljük egymást a szexuális döntéseink miatt. Felhagyunk vele, hogy hibáztassuk egymást a szellemi és a filozófiai döntéseink alapján. Felhagyunk vele, hogy hibáztassuk egymást a politikai és a társadalmi döntéseink végett. Felhagyunk vele, hogy hibáztassuk egymást a gazdasági döntéseink miatt. Felhagyunk egymás hibáztatásával, legfeljebb egyszerűen csak azt mondjuk: "Egyetérthetünk abban, hogy nem értünk egyet." Felhagyunk vele, hogy hibáztassuk egymást, annak tudatában, hogy egymás hibáztatása megöl bennünket; nem az eltérő nézőpontjaink, hanem a tény miatt, hogy képtelenek vagyunk elviselni az eltérést. Az intolerancia, a türelmetlenség, az ostoba gyűlölködés végső napjait éli a bolygónkon. És úgy vélem, a következő évszázad első negyedében jelentős mértékben elenyészik ez a türelmetlenség. Ez az emberi faj fejlődésének eredményeként fog bekövetkezni, a fejlődést pedig azok a tapasztalatok idézik elő, amelyeket az általunk kialakított új kapcsolatok során élünk meg. És ezek a kapcsolatok át fogják hatni az egés z társadalmat. Új kapcsolatok létesülnek a politikában, a gazdaságban, a vallásban, új kapcsolatok minden szinten, és természetesen új szerelmi kapcsolatok is. És senki nem rökönyödik meg, ha majd - mondjuk - egy férfit és két nőt, vagy egy nőt és két férfit lát végigmenni az utcán, amint egymás kezét fogják és szeretettel eltelve sétálnak egymás oldalán. Isten azt mondja, hogy a tiszta és az igaz szeretet kifejezésére minden forma megfelelő és helyes. A tiszta és az igaz szeretet kifejezése pedig az, ami soha nem törekszik és nem is enged kárt okozni a másiknak. Ezt kereken ki kell mondanom, mert mindig akad valaki a médiától a szélsőjobbról, aki ilyenkor felhördül: "Nahát, ez épp most... épp most... jogosítja fel az embereket, hogy csináljanak bármit... ez az alak zöld utat ad a pedofileknek!" Mindig akad valaki, aki azonnal a szélsőségekkel hozakodik elő, hogy aztán engem hibáztathasson. Márpedig én azt állítom, hogy az igaz és a tiszta szeretetnek nincs olyan kifejezési formája, amelyik megengedné, hogy bármilyen módon ártson a másiknak, hasznot húzzon a másikból, vagy megalázza a másikat. Így tehát, igen, változóban vannak és valóban meg fognak változni a módok, ahogyan egymásra lelünk a szeretetről vallott és megtapasztalt magasztos elképzelésünkben. Keserves idők elé néznek ezzel kapcsolatban azok, akik szerint a régi az egyetlen helyes mód. És némelyikük csikorgatni fogja a fogát, némelyikük - -

42

vadul hibáztatja és kárhoztatja majd mindezeket az eltérő formákat. Tudjátok, volt idő, amikor azt mondták nekünk, és nagyon komolyan mondták vagyis nem csak valakinek a megveszekedett, szélsőséges elképzeléseként, hanem a lehető legkomolyabban így vélekedett a társadalmunk nagyon sok tagja -, hogy nem helyes a párkapcsolat egy másik rasszhoz tartozó személlyel. V olt idő, amikor azt mondták nekünk, hogy helytelen házasságot kötni egy másik vallást követő személlyel. Még mindig akadnak bizonyos rasszokat és vallásokat képviselő emberek, akik megtagadják a szeretteiket, ha azok nem "az övéik közül valót" választanak. De hát az ég szerelmére, hogyan lehetnének nem magunk közül valók? Hiszen egyek vagyunk. Mindenki a mieink közül való. Ezt nevezik az emberiség családjának. Az új társadalom megteremtőiként a mi feladatunk a helyére ültetni ezt a forgalomrendszert, ha úgy tetszik, egy új társadalmi, spirituális és politikai (mert mindennek nagy része a politikáról szól) építményt, ami lehetővé teszi, hogy egyszerűen, áradóan, a szívünk mélyéből és tisztán szeressük egymást, tekintet nélkül nemre, színre, vallásra vagy bármilyen más, mesterségesen korlátozó tényezőre. Miért lehetne hiba egymást szeretni? Hogyan lehetne hibásan kifejezni a tiszta szeretetet, ami soha nem bánt másokat, soha nem árt másoknak? Ókonzervativizmusunkban azonban mi, féktelen önteltségünkben Isten akaratának feltételezünk... Úgy értem, el tudtok képzelni olyan kort, és nem évszázadokkal ezelőtti időkről beszélek, hanem csupán alig néhány nemzedékkel ezelőttiről, amikor felálltunk és a legkomolyabban kijelentettük, hogy Isten törvénye, miszerint a különböző bőrszínű emberek nem házasodhatnak egymás között? Hogy az sérti Isten törvényét? Te jó ég... És tényleg elhittük! Csakugyan vannak emberek, akik még ma is elhiszik. Ismerek egy zsidó házaspárt, akik kitagadták a fiukat, mert nem zsidó lányt vett feleségül. Milyen szót használtak rá? Egy gojt. És kitagadták a fiút, mert a hiten kívülről választott magának párt. Mit jelent ez? Olyan gondolatot képvisel, mely szerint én nem csak különálló vagyok tőled - ami önmagában is elég nagy tévedés -, hanem én jobb vagyok nálad. Mi jobbak vagyunk, mint ők. Hát akkor, hogyan tudtad feleségül venni azt?! Az ilyen jellegű gondolatok hozták létre a bolygónkat oly régóta sújtó keservek sokaságát. Ám az új felfogások, az új nézetek, amiket ti visztek át az új korba, új tapasztalatot fognak megteremteni. A szeretet tárgyában régóta várja a világ, hogy ismét eljöjjön egy Megváltó. Nos, az a Megváltó már megérkezett. Ott ül. És ott, és ott, és ott. [A közönség tagjaira mutat.] Itt van. És ott és ott. Megmentetek minket az önmagunkról alkotott legsilányabb elképzelésünktől? És elvisztek bennünket a legmagasztosabb szintre? Olyan magasra juthatunk, amilyen magasra a szándékotokban áll eljutni. Annyira válhatunk kivételessé, amennyire - -

43

kivételesek ti akartok lenni. Csak olyan teljességgel szerethetünk, amilyen teljesen ti akartok szeretni. Ti vagytok az. Ti vagytok az Egy. Némelyek olyannak látják a világot, amilyen, és megkérdezik: - Miért? Míg azok, akik olyannak látják a világot, amilyen lehetne, így kérdeznek: - Miért ne? Köszönöm, hogy meghallgattatok.

- -

44

ZÁRSZÓKÉNT

Köszönöm, hogy megtettétek velem ezt az utazást. Tudom, az itt olvasható elképzelések némelyike "borotvaélen táncol". Nem könnyű elfogadni az olyan fogalmakat mint a "mind egyek vagyunk", "azt választom neked, amit te választasz magadnak", és a "szeretet soha nem mond nemet". Bátorságot igényel az elfogadásuk - és még több bátorságot a megvalósításuk. Ám azt hiszem, alapvető jelentőségű összeszednünk a bátorságunkat, ha egy megújult világba igyekszünk. Manapság számos forrás van a segítségünkre, hogy s zembenézzünk ezekkel a kihívásokkal. Sok könyv beszél ékesszólóan a kapcsolat lehetőségeiről, a nyíltszívű szeretet csodájáról, a lélektől lélekig és a testtől testig terjedő dicsőségéről. Egyesek műve különösen lélegzetelállító, időnként már-már költészet. Aki kicsit gyakorlatiasabbat keres, évente egyszer hétvégi gyakorlatot tart a kapcsolatokról a nonprofit alapítvány, amit Nancy-vel hoztunk létre, Hogyan szeressük az embereket és hogyan járjunk ebben sikerrel címmel. A Beszélgetések Istennel üzenetein alapuló gyakorlat különösen azok számára üdvös, akik éppen egy kapcsolat lezárulása elé néznek, újat kezdenek vagy éppen boldogan akarnak élni a meglévőben. Vagyis valamennyiünknek. További információt a következő címen lehet kérni:

CWG Relationships Weekend ReCreation Foundation PMB #1150 1257 Siskiyou Blvd. Ashland, OR 97520

A kapcsolatokról és a Beszélgetések Istennel kötetei által felvetett tárgykörről az alapítvány rendszeresen megjelenő hírlevelében lehet még olvasni. Azért neveztük el az alapítványt ReCreationnek ("Újjászületés"), mert a CWG (Conversations with God Beszélgetések Istennel) üzenete úgy szól, hogy az élet célja önmagunk újjáteremtése, hogy megújulhassunk az arról kialakított legnagyszerűbb látomás következő legmagasztosabb megnyilvánulásában, Aki Vagy. A hírlevél tartalmaz a világ minden tájáról érkező kérdéseket az olvasóktól. Minden egyes levélre személyesen válaszolok. Ha szeretnél "vonalban maradni" a CWG energiájával, 12 számos előfizetést kaphatsz a hírlevélre, ha küldesz 35 $-t (illetve 45 $-t az Egyesült Államokon kívüli címek esetében) az alapítványnak.

- -

45

V égezetül: Kérdések és válaszok a Beszélgetések Istennel könyveiről címmel a Hampton Roads Publishing Company kiadta az utóbbi öt év ezen tudakozódásainak és válaszainak csodálatos gyűjteményét. Ez, valamint a CWG-kalauz (ugyancsak a Hampton Roadstól) módfelett hasznára válik mindazoknak, akik igyekeznek minél teljesebben megérteni a CWG anyagát és a mindennapi életükben is alkalmazni kívánják. Őszintén remélem, mindezen útmutatók révén valamennyien többet tanulhatunk meg a kapcsolatok létesítéséről, ápolásáról és magasabb szintre emeléséről. Remélem, mindegyikünk fel fogja idézni, hogyan kell szeretni. Valaha tudtuk. Tudtuk, hogyan kell elvárások, félelem, ínség nélkül élni, és anélkül, hogy hatalmat gyakoroljunk mások fölött, vagy hogy jobbnak tekintsük magunkat másoknál. Ha vissza tudunk ide jutni, meggyógyíthatjuk az életünket és meggyógyíthatjuk a világot. Legyetek áldottak!

- -

46